Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ma ugye július 29-e van, egyben épp negyedszázada, hogy a Metallica kihozta kislemezen a komplett rock- és metál színtér, de valószínűleg az egész könnyűzene egyetemes történetének egyik legismertebb dalát, az Enter Sandmant. Bár ezt a számot valószínűleg minden olvasónk hallotta már életében legalább (hat-nyolc)százszor, összeszedtünk róla pár érdekességet nektek, mert épp ehhez volt kedvünk mai napon olvasott, a Meshuggah új lemezének megjelenésén kívül teljes mértékben érdektelen hírek megjelentetése helyett.
Vegyük fel ott a fonalat, hogy Talicskáék a kilencvenes évek elején már maguk is erőteljesen kritizálták az egyébként ettől függetlenül vitathatatlan alapműnek számító ...And Justice For All albumot, a túlbonyolított szerkezetekkel kezdve az album hangzásával bezárólag. Lars Ulrich egyenesen úgy fogalmazott a korabeli interjúkban, hogy kizárólag a lábdob hangzásával van megelégedve arról a lemezről. Jason Newsted nem nyilatkozott ezzel kapcsolatban, pedig biztosan lett volna mondanivalója hallhatatlanná* vált basszustémái kapcsán.
Nem csoda tehát, hogy a soron következő albumot jóval dalközpontúbbnak szánták, és maguk a szerzemények is jóval kevésbé komplikáltak, meg persze rövidebbek lettek. A lemezt nyitó Enter Sandman még a többihez képest is meglepően direktnek hatott, közkeletűen egyriffes dalként definiálják a szakértők, és nem is lőnek ezzel mellé, hiszen valóban ugyanannak a témának a különböző változatai találhatók benne, ami a korábbi vonalhoz képest meglehetősen éles váltás volt akkoriban.
A dalt egyébként Kirk Hammett gitáros szerezte, saját bevallása szerint a Soundgarden Louder Than Love lemezének hatására, de persze kevésbé tompa fülű, zeneileg tájékozott olvasóink ugyanúgy felfedezhetik benne egy bizonyos Danzig nevezetű zenekar hatását is. Visszaemlékezéseik alapján a zene elég gyorsan elkészült, ám Hetfield sokáig nem írt hozzá szöveget, és végül nem is az első verzió került a lemezre: James bátyó eredetileg egy sokkal súlyosabb, bölcsőhalállal kapcsolatos verssel állt elő, ezt cserélték le később a közismert rémálmos tematikára. Ezt egyébként nem saját ötlete alapján tette, a Metallica történetében ugyanis először fordult elő, hogy Lars Ulrich, a producer Bob Rockkal karöltve úgy vélte, az énekes ennél tudna jobb szöveget is írni a dalhoz, amit az egész lemez alapkövének, vezérmotívumának szántak.
A felvétel sem volt szokványos. Hetfield állítólag három gitársávot - hogy összesen, vagy oldalanként, nem tisztázott - játszott fel a dalhoz. Ahogy az egész lemezen, a ritmusgitározásért itt is teljesen ő felelt, Kirköt akkoriban kizárólag szólózásra "kárhoztatták". És bár 1991 környékén még nem volt kötelező, hihetelenül vicces komment minden másfeledik zenehallgató számára, hogy Lars nem tud dobolni, az ő sávjai is meglehetősen érdekes módszerrel készültek, ugyanis közel ötven felvételből vágták össze a végleges változatot. Ulrich a felvétel során nem játszotta végig a dalt, hanem inkább arra koncentrált, hogy az egyes dalrészleteket dobolja fel tökéletesen, ezekből tartották meg a legjobb verziókat.
A lemez hangmérnöke, Randy Staub elmondása szerint annak érdekében, hogy a zenekar élő hangzását leginkább el tudják kapni, rengeteget kísérleztek a különböző beállításokkal, megkeresve a stúdió akusztikailag legjobb részeit, nagyságrendileg vagy ötven mikrofont csatasorba állítva. Ezt mai szakzsargonban pöcsölésnek hívják, de akkor még más időket élt a rockszakma, és egyébként sem lehet csodálkozni ezen egy olyan zenekarnál, akik a megfelelő gitárhangzás megtalálására is képesek voltak heteket rászánni. A korábbi munkássága alapján - Kingdom Come, The Cult, Mötley Crüe-lemezek producerelése többek között - a rajongók körében először legalábbis kérdőjeleket felvető Bob Rock, aki egyébként csak ezt a dalt tíz napon keresztül keverte a felvételek után, a basszusgitár hangjára is nagy hangsúlyt fektetett, így végre Jason Newsted is örülhetett, hogy nem csak a koncerteken hallani, mit játszik.
A világ egyik legismertebb gitárszólójában Hammett az intenzív wah-pedálozás mellett számos skálát variál, ezeket majd keresse ki az a lexikonban, akinek a pentatonicról nem egy koktél jut az eszébe. A szólót követő "Én istenem, Jóistenem..." kezdetű imát felidéző rész, melyben a producer kisfia vendégeskedett, minden túlzás nélkül emblematikusra sikeredett, úgyhogy a Megadeth és az Overkill szívhatta a fogát rendesen, mivel joggal gondolhatta azt mindenki, hogy a dal sikerén felbuzdulva szépen lenyúlták ugyanezt a kérdéses szövegrészletet. A gond csak ott van, hogy a Megadeth dala már július 9.-én megjelent a Bill és Ted haláli túrája című vígjáték filmzenealbumán, a Horrorscope meg szűk egy hónappal a fekete album után jött ki, és azért elég életszerűtlen elképzelni, ahogy Bobby Blitz még gyorsan visszarohant ráénekelni ezt a sort az augusztusra már vélhetően régen elkészült lemezanyagra. Úgy látszik, a thrasherek agya akkoriban is egy rugóra járt.
Az Enter Sandman érdekes módon csak hosszas viták árán lett a lemez nyitószáma, egyben az első kislemez is Lars Ulrich ösztönzésére, és végül neki lett igaza. Utólag persze könnyű belemagyarázni, de a menedzseri vénával megáldott dobos valószínűleg már akkor felismerte, hogy mennyivel jobb, fülbemászóbb dal, mint az amúgy szintén nem megvetendő Holier Than Thou, amivel eredetileg indítani akarták az albumot.
A kislemez megjelenésével egy napon, a lemezmegjelenést két héttel megelőzve premiereztetett, szintén örök darabnak számító videóklip Wayne Isham rendezésében készült még 1991 júliusa folyamán. Nyilván három év várakozás után a közönség úgy bukott rá, mint Józsi bácsi a fekvőrendőrre, az Enter Sandman pedig azóta is kihagyhatatlan a Metallica repertoárjából, egyben, ahogy a bevezetésben írtuk, valószínűleg minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb könnyűzenei felvétele. Csak a From Whom the Bell Tolls, a One, a Seek &Destroy, a Creeping Death, és a Master címadója hangzott el nála többször, a kislemezből (!) meg csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányt (!!!) adtak el.
Persze a példányszámokkal érvelés az önelégült, fontoskodó zenészek és menedzserek sajátja, ugyanakkor az biztos, hogy a kiadása után minimum tíz éven keresztül minden kezdő gitáros legalább első öt megtanulandó dala között ott szerepelt, olyannyira, hogy egyes hangszerboltokban tábla hirdette, és hirdeti a máig a játszásáért járó azonnali megtorlást. Mai napig nincs rockdiszkó nélküle, és hát közepesen kapatos állapotban azért könnyebb is léggitározni ezekre az ismerős riffekre, mint mondjuk egy Cannibal Corpse-dalra, pedig az utóbbinak is megvan a maga öröme.
Minden ilyen cikk végére kell egy jó kis demagóg, lelkesítő zárómondat, legyen most ez: mivel úgyis mindjárt itt a hétvége, és már mindenki alatt bizsereg a szék az irodában, vagy a talaj ott, ahol épp dolgozik, hangolódjatok hát ezzel a megunhatatlan, immár negyedszázados klasszikussal az estére, és ne higyjetek senkinek, akik azt mondják, hogy ásatag, porlepte dinoszauruszok vagytok, mert még mindig erre izgultok! Érdemes ugyanis belegondolni, milyen jó lenne, ha huszonöt év múlva egy most megjelenő dalról lehetne hasonló sorokat leírni.
*Elnézést a Mood együttestől lopott, önmagában is borzalmas szóviccért.
A cikk címe egyébként egy akkoriban megjelent Metal Hammer Hungarica dalszövegfordító pályázat kevésbé sikeres alkotását idézi fel, de erre már csak a nagyon gyűrött fejű olvasóink emlékezhetnek.
