Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Talán az idei Sziget legrockosabb napja volt a szombat este. Volt Bring Me The Horizon, ami metál. Sigur Rós, ami post-rock. Muse, ami meg un. aréna rock. Szóval ezekben volt gitár rendesen, még ha néha furán is használták. Meg volt Roisín Murphy is, aki kissé fura diszkót tolt. (Muse-os nyitókép: Artlasso)
A deathcore-ból felpuhult Bring Me The Horizon a Parkway Drive után a legkeményebb zenekar az idei Szigeten. (Ez jó mutatja a súlyosabb zenék kiszorulását a fesztiválról, de ez már régi sirámom, talán már a szervezők is unják, hogy ennyiszer le van írva. Ezúton ígérem, hogy többször nem lesz ilyen. Megszoktam, elfogadtam, bár megérteni sosem fogom. Vissza a brit altmetálosokhoz.) A Bring Me The Horizon nem túl szimpatikus zenekar, különösen az énekes Oliver Sykes viselkedése primadonnás, bár kétségtelenül szuggesztív fazon. Énekelni sajna nem tud, és ez most is nyilvánvalóvá vált. Az utóbbi két lemezen nyújtott teljesítmény közelében sincs élőben. Sőt, a leggyakrabban nem is énekel, mert samplerről szólt a kórus, sőt gyanús volt, hogy a szólóének sem mindig volt élő, főképp a magas hangokat igénylő részekben. A zenekar egy kivétellel az utolsó két lemezről vett elő számokat, és legalább rájöttek, hogy bár lemezen működőképes az elszálló, utaztató zene, koncerten azok nem igazán működnek, így a dinamikusabb dalokat nyomták. Ettől alapvetően még szórakoztató is volt, amit csináltak, bár csak ahhoz képest, hogy milyenek voltak például legutóbb a Volton. Az nem változott, hogy Sykeson kívül minden zenész szinte egy helyben állt, mintha körberajzolták volna azt a területet, ahonnan nem mozdulhatnak el. Érdekes megoldás ez egy olyan zenekartól, ami pár éve még az agyat eldobó deathcore bulikról volt híres. Az amúgy slágeres zene ellenére már kezdett fárasztóvá válni a koncert vége, de szerencsére akkor le is vonultak a színpadról, pontosan olyan fancsali képpel, mint amilyennel felmentek az elején. (dj)
Végre eljutott a Sigur Rós Magyarországra. A hiba csupán annyi volt, hogy a Szigeten léptek fel. Ez mondjuk önmagában nem lenne az, de egy világosban tartott Sigur Rós-koncert maximum úgy működik klasszul, ahogy mondjuk a Heima című koncertfilmjükben látható: kint az izlandi hegyoldalban, vagy ötven, a földön ücsörgő embernek. Na, annak lehet hangulata, de egy este negyednyolckor kezdődő, nyári fesztiválos Sigur Rós-koncert minden, csak nem biztos siker. A jobb híján post-rocknak hívható csapat bensőséges, merengős zenéjére lehet azt mondani, hogy giccses, de sok nagyon eltalált, jól megkomponált daluk van még ezzel együtt is, ahol a csendes kezdés totális katarzisba fordul.
A szigetes koncert is ilyen hullámzó volt. Ültették a hangulatot, hogy aztán teljes erővel öntsék a közönségre a zajos dallamokat, és Jónsi Birgisson frontember fejhangú énekét. Ez egyébként nem azt jelenti, hogy a csendesebb részek unalmasak lettek volna, csak ezek alatt lehetett bambulni kicsit, nézni a kivetítőt, hogy aztán az egyre hangosabb, zajosabb részeknél ismét a teljesen a zenére kezdjünk el fókuszálni.
Fotók: Artlasso
A koncert úgy kezdődött, hogy a háromtagúra fogyott zenekar a világító oszlopai mögé rakott pultnál állt. Csendesen, nyugodtan zenélgetett, majd jött Takk… című lemezen hallható Sæglópur, amit még szintén a hátsó pódiumon kezdtek, a dal stúdiófelvételen is katartikus berobbanásánál viszont már mindhárman elől zajongtak. Na, ezt a részt, akár többször visszapörgettem volna, annyira jó volt, ráadásul itt nyugodtam meg, hogy lemenő napnál is lehet jó Sigur Rós-koncert, van annyira erős a zenekar, hogy a folyamatosan dumáló fesztiválközönséget is elnyomja a zene hatása.
Ha ekkora katarzis nem is volt később, végig fent tudták tartani a figyelmet, és tulajdonképpen a halmozott nehezítés ellenére is az idei Sziget egyik legjobb koncertjét tudta adni az izlandi csapat, amellett, hogy ez a fellépés igazán csak arra volt jó, hogy egy másik, intimebb helyszínen is mindenképpen megnézzem őket. (dg)
2016-ra nem sok igazán nagy rockzenekar maradt a világon, főleg, ha azokat nézzük, amelyek nem csak olyan értelemben aktívak, hogy az évtizedekkel ezelőtti slágereiket turnéztatják, hanem időről időre új dalokat, lemezeket is készítenek. Ebbe a szűk körbe a Muse mindenképpen beletartozik, úgyhogy örülhetünk neki, hogy rendszeresen visszatérnek Magyarországra, míg mondjuk a Foo Fighters ide se szagol, és a szeptemberi RHCP-koncert is abszolút rendkívüli esemény lesz. A Muse viszont 2002-ben az Origin of Symmetry, 2010-ben pedig a Resistance megjelenése után is fellépett a Szigeten, míg 2007-ben a Black Holes and Revelations, 2012-ben pedig a 2nd Law turnéjával járt Sportarénában. Ezek után szinte már természetes, hogy tavaly megjelent Drones című lemezüket is elhozták Budapestre.
Fotók: Artlasso
Az imént felsoroltakból én az utolsó három koncertet láttam, amik közül a tegnapi volt sajnos a leggyengébb, és ezt még úgy is vállalom, hogy néhány zavaró körülmény miatt nekem még kevésbé tetszett, mint ahogy a közönség nagy részének. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy ahol a koncert elején álltam (a keverőpult vonalában, bal oldalt), ott valami olyan elképesztően rossz volt a hangosítás, amilyet talán még sosem tapasztaltam, és ráadásul nem is egységesen volt szar, hanem hol tök hangosak voltak egyes hangszerek, hol meg nem is lehetett őket hallani, mindez valami távoli kartondobozon keresztül. Azt ennek ellenére is érzékeltem mondjuk, hogy a Psycho az egyik legjobb kezdés volt, amit egy ilyen koncerten el lehet képzelni, a nyitóriff egyből beindította a színpad előtt várakozó közönséget.
Aztán viszont kevesebb energiát éreztem a zenekarban, mint korábban, még a nagy slágerekben sem volt annyi húzás, pedig egyébként Matt Bellamy magához képest elég sokat beszélt a közönséghez, még magyarul is próbálkozott. Egész sok volt az üresjárat is, időnként csak simán két szám között, de voltak olyan dalok is, amik a közönséget olyan szinten nem kötötték le, hogy egy jelentős részük hangosan beszélgetett a tömegben. Ettől függetlenül a Muse még mindig nagyon jó koncertzenekar, és a műsort szokás szerint záró Knights of Cydonia most is hatalmas volt, így elég jó keretet adott a Psychoval, annyi történt csak, hogy a saját maga által magasra rakott lécet most elég simán leverte a zenekar. (má)
Róisín Murphy idén úgy döntött, hogy egy pszichedelikus performanszot ad elő, amit koncertnek is értelmezhetett a közönség, de alternatív színháznak is fel lehetett fogni. Az egykori Moloko énekesnője nyilvánvalóan hozta a szokott köröket a volt zenekara összes slágerével, a szólólemezei ismert dalaival és még ki tudja mikkel, ugyanis néha egyáltalán nem lehetett rájönni, hogy most éppen már belekezdett a következő dal felvezetésébe, vagy még az előzőt nem hagyta abba, hanem ráénekel egy sanzont, vagy csak úgy random hangokat ad ki a mikrofonba. Vagyis aki popos könnyed táncikálásra vágyott, az nem valószínű, hogy megkapta, amiért jött, aki viszont ennél többet szeretett volna, az elégedetten távozhatott. Murphy a koncertje nagy részét átöltözésekkel töltötte, ő mondjuk nem kerített ennek olyan nagy feneket, mint a nagy sztárok szoktak, ugyanis el sem hagyta a színpadot, ahova úgy érkezett, mint egy tanárnő, aki éppen a negyedikeseket hozta vissza az iskola elé a múzeumlátogatásból plusz egy hatalmas izé virított a fején dísz gyanánt.
Fotók: Juhász Dorottya
Az egész koncert olyan volt, mint mikor a barátnőimmel csere-bere partyt rendezünk a megunt cuccainkból, aminek a vége az lesz, hogy mindent össze-vissza magunka veszünk. Róisín Murphy ugyanezt csinálta a bőröndnyi cuccával és pszichedelikus maszkjaival, amivel egy kisebb színházi társulat egész évadát meg lehetne oldani. Azt még mindig nem értem, hogyan cserélte le a szoknyáját nadrágra úgy, hogy nem vettem észre, bár egy idő után tényleg követhetetlenek voltak az átöltözések, amik nem két szám között, hanem egy-egy dal alatt történtek akár többször is olyan ruhadrabokkal, amikről nem lehetett száz százalékos biztonsággal megmondani, hogy az egy köpeny vagy szoknya vagy mindkettő, esetleg egyik sem.
Szóval Róisín Murphy lejátszotta az összes tőle várt dalt, így megnyugodhatott az, aki a Sing It Back, vagy a Forever More-t akarta hallani élőben, de sikerült olyan pluszt adnia hozzá, hogy az ember egy "Mégis mi a francot néztem én most?!" kérdéssel magában hagyhatta el az A38 sátrat, aminek megfejtése valószínűleg a legtöbbekben egész hazaúton kitartott. (edicsek)
