Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem az igazán aktuális fellépőkről szólt a Sziget vasárnapi napja, és ez főleg a Sum 41-ra és a Bloc Party-ra igaz, akik közül utóbbi zenekar tudott jobb koncertet adni. Aztán David Guetta fellépése mellett sem lehet persze elmenni, erről is megmondjuk, milyen volt, na meg a Dudu Tassa & The Kuwaitis koncertjéről is, ami a Világzenei színpad eddigi legizgalmasabb produkciója volt.
Ahogy telnek az évek, egyre inkább jogossá válik a kérdés, hogy mégis mi értelme van még egy Sum 41-koncertnek, hiszen akik a kétezres évek elején tinédzserként rajongtak értük, azok lassan olcsó tömények helyett pelenkát vesznek az Auchanban, a mai tinédzserek pedig már nem hallgatnak skate punkot. Ha valakiben látszólag nem nagyon merül fel ez a kérdés, az Deryck Whibley énekes, aki a koncert végén Istenre esküdött, hogy hogy jövőre is eljön hozzánk, motherfuckerekhez, és én el is hiszem neki, mert lehet, hogy valami olyan dolog van a zenekar szerződésében, amivel könnyű ilyen ígéreteket tenni. Aztán az önértékelési problémák hiánya abból is látszott, hogy nem mondhatni, hogy a zenekar nosztalgiakoncertet adott volna, a teljes életművükből játszottak számokat, még az októberben megjelenő új albumról is, mert hogy ilyen is lesz.
Fotók: Artlasso
Na meg mások életművéből is játszottak, és ezt abszolút nem értettem, hogy minek egy elvileg tökös és egyenes punkkoncerten mindenféle más dologgal, például We Will Rock You-val, Smoke On the Water-rel, Seven Nation Army-val foglalkozni, meg mondjuk azt se, hogy hogyan lehet egy punkzenekarnak egy annyira nyálas száma, mint a With Me. Ennek az egésznek az lett az eredménye hogy a közönségnek az a része tök jól érezte magát, aki gyakorlatilag bármire táncolt volna éppen, ugyanígy a pogózó keménymag is, a többségnek pedig élményt leginkább az jelentett, hogy a végén egymás után lement a Still Waiting, az In Too Deep, és a Fat Lip. (má)
David Guetta olyat tett, amire csak kevesen képesek. Megállította az időt. Az első három szám alatt talán a tomboló tömeg miatt még nem is volt olyan kényelmetlen állni a nagyszínpad előtti heringpartiban, ám ahogy telt az idő, egyszerre csak meg is állt. Még talán tavaly Martin Garrix gigantikus lézershowja is gyorsabban eltelt, mint ez a koncert. Ugyanaz az ütem végig, drop drop hátán, lézer minden mennyiségben, néha pár ismerős dal, sokszor nem is saját, és mielőtt egy szám befejeződött volna, még egy drop a biztonság kedvéért. Nem, egyébként a teljesség kedvéért a Titanium alatt még glittereső is hullt. Ez már valami. Ennek ellenére a közönség meg volt őrülve a francia dj-ért, még a hátsó sorokban is kitört a pogó, szóval tényleg nagy buli volt. Csak nem nekem.
Fotók: Artlasso
Mert mindentől függetlenül az eltelt öt nap alatt egy fellépő se tudott ennyi embert maga köré vonzani – na jó, talán Rihanna, de azt még jobban meg is értem –, hogy a színpadtól a büfésekig végig álljanak, miközben ugyanúgy ott ropta a szolidan öltözött negyven éves nő, aki egy aerobik edzésen érezhette magát, és az egész galaxist a cicanadrágján viselő melltartós tini. Ezért kár feltenni a kérdést, hogy ez az ösztönzenének sem nevezhető silány produkció miért nem a Balaton Sound legnagyobb dobása, mert hát ezért. Mert ez kell a népnek, Guetta pedig addig fog egyszerűsödni miközben részleteket vág be a legnagyobb slágerekből, amíg végül a zöld lézerfényével egyszer mindenki szívéig el fog hatolni a koncerten. Még szerencse, hogy én most hátrébb mentem. (hv)
A Bloc Party egy nagyon tehetséges zenekar, már csak azért is, mert képes még a mai napig is létezni a több, mint tíz éve elért sikereiből. És ezt pontosan tudják ők is, hogy olyan jók már sose lesznek, mint akkor, de még így is tudnak egy nagyon jó koncertet csinálni az OTP Bank-A38 sátorban. Aki esetleg egy ideje nem követte annyira a bandát – ami azért nem csoda – rögtön meglepetés érhette a színpadon, hogy a dobok mögött már nem Matt Tong ült, helyette egy női taggal, Louise Bartle-lel bővült a csapat. Akkora vérpezsdítést mégsem okozott a csere, a koncert indulása és folytatása kicsit lassúra sikeredett, aztán meg egy kicsit egyhangúvá vált, de a közepén valami megváltozott.
Fotók: Juhász Dorottya
Okereke egy laza mozdulattal levette fekete felsőjét, sáljából meg egy turbánt tekert a fejére, ami mindenképp jót tett az estének. A közönség egyből lelkesebb lett és a legújabb lemezük, a Hymns számai is jobban szóltak, amelyek nem voltak rosszak, talán még kellemes csalódásként is felfoghatóak, de azért természetesen a Silent Alarmról a Banquet és a Helicopter vitte a hátán a koncertet, ami a végén kifejezetten jóra sikeredett. Annyira, hogy még vetkőzés nélkül is megállta volna a helyét. (hv)
A világzenei színpadon az iraki zsidó gyökerű, Tel Avvivban nevelkedett Dudu Tassa koncertjétől vártam a legtöbbet, és övé is lett a legizgalmasabb produkció. No, reveláció azért nem történt, de ilyesmit talán már nem is kell hajkurászni, pont elégnek tűnt ez az erőteljes, jól felépített rockbuli, ami viszont majd hiánytalanul kikerekedett. Dudu Tassa kölyökkora óta gyárt lemezeket, és nem is fura a korai kezdés, volt honnan meríteni: muzsikus nagyapja és annak testvére húzónévnek számított a huszadik század közepén, munkásságukat elismerte mind az arab, mind pedig a zsidó zeneszerető közönség. Tassa elsősorban ebből a családi készletből dolgozva hozta tető alá a The Kuwaitis nevű bandáját és 2011-es lemezét, ami rendesen be is ütött a nyugati világban, és ez a hangzás volt jellemző a koncertre is. Tassa erőteljes frontember, és jó gitáros, persze megjelent élő hangszeresek (hegedűs, csellós, citerás, szintis) képében is a közel-keleti zeneiség és jól is szólt az egész mind hangzásilag, mind pedig a zenei motívumokat tekintve, mégis, ez egy rockbanda (a sajtó az irak 'n' roll jelzőt használja). Jól kitalált és egyedi hangjuk már önmagában megéri a figyelmet, ám szerencsére bele is rakták magukat rendesen, és nem csak profizmusuk révén, a zenészek látványosan élvezték a bulit. Lemezről nem jött át ennyire ez az irány, de a koncert legjobb részei azok voltak, ahol az egész átcsúszott pszichedelikus rockba, én simán elbírtam volna, ha a legtranszosabb meneteket tovább húzzák. Szinte vicces, és mindenképpen beszédes is volt, amint – az egyébként jól sikerült, tradicionálisabb hangvételű blokkot követően – a vendég énekesnő levonulása után Tassa egy nyugtázó okéval újra belevágott egy rockosabb nótába. Ez a banda máskor is jöhet. (rm)
Itt pedig pár kép Tinie Tempah-ról (by Artlasso):
