Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az idei évem koncertlátogatásból egészen parádésra sikerült, végre láthattam megint a Fish!-t, valamint a Ganxsta Zolee és a Kartelt is, szintén ki tudja hányadjára. Úgy éreztem, hogy ezt a sikerszériát ideje lenne megszakítani így kézenfekvő volt, hogy a következő koncert, amit megnézek, az a Sunn O))) lesz. Nekem a 2009-es szintén A38-as fellépésük kimaradt. Az akkori beszámolók szerint hihetetlen, letaglózó, brutális és mély nyomott hagyott mindenkiben az élmény, ami egy magamfajta szobahipszternek érdekesen is hangzott. (A nyitókép nem a helyszínen készül, és a zenekar Facebookjáról van.)
A mostani egyetlen előzenekar a Big ‡ Brave kanadai trió volt, ahol egy lány próbált énekelni a doom és a poszt-metal mezsgyéjén valahol félúton lévő dalaikra. Sem lemezen, sem pedig koncertjük első két száma alapján nem győztek meg arról, hogy jó amit csinálnak, így nem vesztegettem rájuk több időt.
Utánuk némi szünetet követően hosszú percekig ontották a színpadról a füstöt, majd egyszer csak megjelent Csihar Attila kámzsában és egy Nap-dicsőítő szöveget (ha jól értelmeztem) suttogott, mormogott, szavalt el. Teltek a percek, majd lassan bevonultak a hangszeresek is a zenekarból és belecsaptak a rock and rollba.
Zsizsegett a gitár, zümmögött, brummogott az egész állóhajó, rezonáltak a falak és aki véletlenül vizes nadrágban jött volna el a koncertre, annak garantáltan megszáradt az előadás közepére, annyira lobogott az emberen a ruha a hangerőtől. Ezt a fajta mély zörejt és búgást elég hamar meg lehet szokni, ennek ellenére sokan éltek a bejáratnál felajánlott füldugó felhasználásával. Én nem éreztem szükségét, bár elvétve azért a magas hangon előadott gitárvinnyogtatás nem esett valami jól. Ebből kevés volt, de mélységből annál több. Csihar pedig sokat énekelt, ami itt leginkább egy kis károgást, ám annál több morgást, ordibálást, kántálást jelentett, néha teljesen betorzítva a technika segítségével.
A Sunn O))) a drone metal zászlóshajója. Stephen O’Malley és Greg Anderson 1998-ban alapított, és egy erősítőről elnevezett csapata a hipszterek, elitisták kedvenc zenekara lett az évek során. Most, így élőben látva őket el tudom fogadni azt, hogy ez a fajta, kifejezetten a test és a lélek szándékos abúzálására és/vagy megölelésére kitalált zene sokaknál eléri a kívánt hatást. Többen is az ég felé tartott kezekkel próbálták – vélhetőleg – a színpadról áramló energiát befogadni, vagy csak jelét adni annak, hogy ők már megérkeztek, igen, értik ezt az egészet, de bevallom, nálam ez most nem jött be. A közel kétórás nyomasztás, talán fele ennyi idő alatt előadva hatásosabb és töményebb lett volna, de nekem túl sokszor volt olyan érzésem, hogy ha itt most bárki kimenne a wc-re és még egy bambit is venne a pultnál majd visszamenne a tömegbe, gyakorlatilag semmiről sem maradna le.
A Sunn O))), a zenéje és amit közvetíteni akar nekem most ahhoz hasonlított leginkább, mint az a bizonyos erdei forrás, ami az egyszeri turistának maximum a szomját oltja, míg másoknak a csodaforrást jelenti és a bénult lábú újra járni fog, ha iszik belőle. Vagy egy bármilyen felekezeti egyház, ahova úgy érzed be kell térned és van aki azonnal hívő lesz, más pedig tovább áll és máshol keresi az útját. Most én tovább álltam.
