Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hatodik alkalommal rendeztek egyetemi tanévkezdő fesztivált Szegeden, az Összegyetemi Gólyatábor idén azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy azt hirdette: a korábbi évekhez képest szintet lépett, világhírű fellépőket is hívtak és a buli nevét is The Welcome Camp-re cserélték. A többi között azért, hogy a külföldi egyetemisták számára is vonzóbb lehessen. A dolog pikantériája, hogy az egész már több éve ugyanott van, ahol 2003 óta augusztus végén minden évben megrendezik a Szegedi Ifjúsági Napokat, a fellépők között is jelentős az átfedés, ráadásul a buli mindenki számára nyitott volt, így ha már a SZIN-t megnéztük két héttel korábban, arra is kíváncsiak voltunk, mit tud nyújtani egy ilyen, első blikkre nagyon hasonló rendezvény. Na meg, hogy mit csinál a brit X-Faktor egykori győztese, a leginkább lírai dalairól ismert James Arthur, ha egy ilyen fesztiválon kell fellépnie, pontban legújabb dalának megjelenése napján, két hónappal az új nagylemeze előtt. (Fotó: James Arthur Hungary Facebook)
Belépve a fesztiválra néhány perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy bár a hely ugyanaz, a méretek jóval kisebbek, mint a SZIN esetében: a The Welcome Camp a Szegedi Partfürdőnek lényegében csak azt a részét használja, ahol az ifjúsági napok nagyszínpada és annak nézőtere szokott állni. Ezen egy kicsi és egy nagy sátrat, egy harmadik, nyitott bulihelyszínt, valamint néhány ital- és ételstandot húztak fel, és láthatóan ügyeltek arra, hogy aki le akar ülni, annak bőven legyen hova.
A fesztiválra a hazai zenekarok közül olyanokat hívtak húzónévnek, mint a Kiscsillag, a Supernem, a Brains, a Cloud 9+, a Bohemian Betyars, sőt, már egye ideje ott tartunk, hogy egy egyetemi bulira érdemes elhozni a Children of Distance-t is, felnőttek a tinik.
Első nap: Sigma
Az első este a brit Sigma producerduó volt a sztárfellépő, ők arról híresek, hogy az elmúlt 2-3 évben több dnb-alapú rádióslágert adtak a világnak, olyanokkal együttműködve, mint Rita Ora, Paloma Faith vagy a Take That, legismertebb számuk viszont még mindig a számukra 2014-ben igazi áttörést hozó, a brit listát is vezető Nobody to Love (ami amúgy egy Kanye West-remix). Dj-szettjük is ennek megfelelő volt, slágeres, nyári hangulatú, bulizós dnb, némi dubstep, elektrós, edm-es elhajlásokkal. A helyzet az, hogy ennél többet viszont, ha megszakadok, sem lehet a produkciójukról elmondani. Egy ilyen fesztiválon teljesen rendben volt, amit csináltak, a közönség bulizott, ahogy kell, de hogy maradandó nyomot túl sok emberben nem hagyott a produkciójuk, abban biztos vagyok.
Utánuk Sterbinszky, Edo Denova és Pixa lemezlovaskodtak hajnalig. Három dolgot jegyeztem meg: Sterbinszkytől azt, hogy "Tegyétek fel a kezeteket a picsába a levegőbe!!!", Edo Denovától azt, hogy az Eiffel 65, Blue című remekművének létezik edm-remixe, Pixától pedig azt, hogy "Tegyétek fel a kurva kezeteket!" Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.
Második nap: James Arthur
A fesztivál egyértelműen legismertebb, legjobban beharangozott fellépője, a brit X-Faktor 2012-es győztese, James Arthur a második este adott koncertet. Nehéz lenne róla azt állítani, hogy slágerek tucatjait adta már a világnak, viszont a barbadosi énekesnő, Shontelle, 2010-es Impossible című dalát világslágerré tette az X-Faktorban, ami győzelme után rögtön hivatalosan is megjelent és azóta sokkal inkább vele azonosítják. Ezután saját dalaival már jóval kisebb sikereket ért el, és bár 2013 novemberében megjelent a bemutatkozó nagylemeze, rajta 13 dallal, a hardcore rajongókon kívül a popzenében járatosabbak is talán csak 3-4 dalát ismerik. Ennek ellenére láthatóan sok olyan embert vonzott a fesztiválra, akik kifejezetten miatta jöttek, meg is emelkedett az átlagéletkor, a koncert alatt a sátorban pedig biztos, hogy legalább kétszer annyian voltak a lányok, mit fiúk. Sőt, nők, asszonyok, anyák is jöttek meghallgatni a 28 éves énekest, aki egy komplett zenekarral, szóval nem haknizni érkezett Szegedre.
A koncert jól és energikusan indult a Lie Down című saját dala és a Blackstreet-klasszikus No Diggity kvázi-mashup-jával, majd jött a Recovery és egy óriási ováció a közönségtől, de gyorsan kiderült, hogy sokan csak összekeverték az Impossible-lel. Nehéz lesz elfelejtenem az előttem ringatózó lányok arcát, amikor az első refrénnél kórusban jöttek rá, hogy "De hát ez nem is az!!! :(". Vicces volt, bár nekik legyen mondva, a két dal eléggé hasonlít egymásra, és nyilván nem csak azért, mert a Recovery egyik szerzője az az Ina Wroldsen, aki az Impossible-t is írta. Arthur harmadiknak még a rockos You're Nobody 'til Somebody Loves You-t énekelte, utána viszont sorra jöttek a lassú, érzelmes dalok. Ezekkel megmutathatta, hogy élőben is simán hozza azt, amit a videókon, felvételeken hallani lehet tőle: erőteljes, karizmatikus, jellegzetes hangja van, amit jól is használ. A színpadi jelenléte is teljesen rendben volt: magabiztos, kellően laza, és láthatóan cseppet sem esett nehezére kapcsolatba lépni az első sorokban állókkal, ami főként a koncertje második felében volt igazán érezhető. Egy szimpatikus srác benyomását keltette, akivel a koncert első felében csak annyi volt a bajom, hogy egy-két számon kívül nem igazán játszott tempósabbakat. Annyira viszont nem voltak izgalmasak zeneileg az egymást követő lassú, érzelmes dalai (Certain Things, Faded, Ed Sheeran Thinking Out Loud-ja, Justin Biebertől a Love Yourself), hogy hosszú távon is lekössék a figyelmemet (úgy, mint mondjuk Kwabs végig lassú, de mégis pulzáló, remek koncertje a SZIN-en). Közel negyven perc után már kezdtem álmosodni, amiből az sem húzott ki, hogy volt olyan is, amikor rappelt, vagy hogy előadta vadonatúj dalát, a Say You Won't Let Go-t, ami ráadásul éppen aznap jelent meg a YouTube-on hivatalos videoklippel (és amit közvetlenül a koncert előtt az összes Facebook-követőjének is elénekelt a backstage-ben - az már mellékes, hogy ekkor még azt hitte, Budapesten van.) Persze az is egy lassú dal. Egyébként jó nagy mákjuk van a szervezőknek, a srácnak évek óta nem jött ki új dala és klipje, úgyhogy ha rajongó lennék, biztos bepisiltem volna, vagy valami. A koncert végét viszont szerencsére megnyomta: először jött az Impossible, ami persze nem egy tempós szám, de lényegében felrobbant tőle a sátor, aztán nem sokkal később ezt még megfejelte a Rudimental és Ella Eyre Waiting All Night című dnb-slágerének rockos változatával, direkt kihegyezve a közönség minél intenzívebb ugráltatására. Egészen meglepő volt látni, hogy mennyire jól áll ez a srácnak és hogy micsoda energiák tudnak kiszabadulni belőle. Végül a Get Down című saját dalával zárta szegedi koncertjét, ami úgy tűnt, remek választás volt. Folyamatos tapssal, ovációval, együtténekléssel fejeződött be a buli, ami így összességében egy korrekt fesztiválkoncert volt: a közönség is megkapott mindent, amiért jött, és az énekes is megmutathatta, hogy ha akar, az érzelmes dalok mellett gitárral a kezében, konkrét rocksztárként jól tud is szerepelni. Ráadás viszont egyetlen hang sem volt, a koncert szinte percre pontosan egy óra alatt véget ért, emiatt talán a rajongóknak lehetett némi hiányérzetük. James Arthur fogta magát és eltűnt, a megyei napilap például szeretett volna vele beszélgetni, de csak egy közös képet készített az újságírójukkal a backstage-ben, interjút nem adott. Novemberben elején jön a második nagylemeze.
A brit énekes után már csak dj-k játszottak, zenélt a többi között Andro, aki ezúttal talán egy fokkal kisebb bulit csinált, mint szokott, Ludmilla és Palotai, akik hozták az ilyen fesztiválokon szokásos formájukat, valamint Gabor Kraft, aki a Welcome Camp 3 estéje alatt egyedül játszott valódi, a szó legjobb értelmében vett technót a nap zárásaként, sajnos csak éppen egy órát. Üzenem a szegedi buli- és fesztiválszervezőknek, hogy gondoljanak rá gyakrabban és ne csak zárásként!
Harmadik nap: Pendulum
A fesztivál utolsó napján volt például Blahalouisiana, akik nagyjából ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint a SZIN-en, de ezúttal is nagyon tisztességesen helytálltak. Később a Cloud 9+ csinált nagy bulit a sátorban, ők is hozták azt a szintet, mint két hete ugyanitt, a Partfürdőn. Külföldi fellépőkből erre az estére a Pendulum dj-szettje jutott. El Hornet és MC Verse bulija nagyjából ugyanazt tudta, mint az első napon a Sigma, bár ezúttal a slágeres dnb helyett valamiért a mulatós dnb jelző járt többet a fejemben. Persze játszották a legkorábbi slágereiket is, szólt a Slam, a Hold Your Colour és Tarantula is, de az ováció ezekre azért már kisebb volt, mint mondjuk 5 éve egy ugyanilyen buliban. Gondolom azért, mert a közönség gerincét adó elsős-másodikos egyetemisták ezeknek a számoknak a megjelenésekor még csak 8-10 évesek voltak. A lelkesen bulizók között találkoztunk olyanokkal is, akiknek el kellett mesélni, hogy mi az a Terézanya és mi köze a Pendulumhoz. Az utolsó éjszakát Lennard és a Suck My Disco csapata zárta, pontosan hajnal 5-ig ment az edm-csapatás.
A fesztiválon volt még egy jóval kisebb, retro sátor is a Riskának köszönhetően, de az ottani fellépőkkel nem foglalkoztunk, ahogy a salsa esttel és a táncházzal sem. A Jampec Party rendben volt.
Összegzés
Amennyiben a szervezőknek valóban az volt a szándékuk, hogy az Összegyetemi Gólyatábor Szegeden szintet lépjen, úgy azt részben sikerült elérniük. A megszokott magyarok mellé hoztak vállalható külföldi fellépőket, a The Welcome Camp nevet pedig nem csak a szegedi külföldi egyetemisták, de a külföldi fellépők is ki tudják mondani, meg be tudják hashtagelni a fotóik mellé. Ugyanakkor viszont, ha már szintlépés, akkor nem ártana mondjuk legalább két dologra több energiát és pénzt szánni. Az egyik, hogy a két bulisátornak legyen padlója, ne a homokban és a fűcsomókban kelljen ugrálni, mert a harmadik napon azért az már rém ciki volt, hogy mindenki (a fellépők is!) a kurva nagy porra panaszkodtak. A másik a tisztaság: nem vagyok hajlandó elhinni, hogy pusztán azért van egységnyi területen ötször annyi szemét, mint mondjuk a SZIN-en, mert ez alapvetően egy egyetemista buli, az egyetemisták meg igénytelenek és sokat szemetelnek. A SZIN nagyszínpada előtt sem a Magyar Tudományos Akadémia tartja éves díszközgyűlését, hanem részegek óbégatnak a Magna Cum Laudéra, aztán még sincs ekkora dzsuva. De ugyanitt volt nyár elején a Deja Vu Fesztivál is, és az is sokkal tisztább volt. Ha jövőre ezekre is nagyobb figyelmet fordítanak, és mondjuk még legalább egy-két minőségi ételárust is szereznek a meglévők mellé, akkor a nem-egyetemista közönségnek sem csak egy-egy fellépő koncertje eréig lesz érdemes kinéznie a Welcome Campre.
