Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeptember 15. A magyar képviselőház eltörli a szőlődézsmát. Franciaországban a Somme-i csatában először használnak tankot. Alexander Flemming felfedezi a penicillin antibiotikumi hatását, megalakul a Greenpeace. Megszületik James Fenimore Cooper, életét veszti Johnny Ramone. Megjelenik a Kiss Animalize című lemeze, és a Mechanical Animals Marilyn Mansontól.
Emlékszem, micsoda felzúdulás kísérte Manson harmadik lemezét akkoriban. Hiába, az Antichrist Superstar akkora alapmű volt, hogy szinte lehetetlen lett volna túlugrani, és ne udvariaskodjunk, nem is sikerült nekik ez azóta sem. Mansont hallgatni, ez volt akkoriban a lázadás egyik alapkelléke. 1994 körül azok a tizenéves lányok, akik nem jártak diszkóba, többségében Kurt Cobain 1967-1994 feliratú pólót hordtak kockás - pontosabban négyzetrácsos, de hagyjuk ezt - inggel kombinálva. 1997 környékén őket váltották fel a mansonos lányok, fekete pólóval, feketére festett hajjal, olykor pengevágásokkal díszített alkarral, bár általában a kiegészítőnek hordott szimatszatyor még erre a generációra is átívelt, ahogy manapság is láthatunk belőle olykor fesztiválokon, könnyűzenei koncerteken.
Aztán kijött a Mechanical Animals, ami egyáltalán nem olyan volt, mint az azt megelőző album. Hiába, ez a baj a sikerlemezekkel. Ha az ember megpróbál más irányba kísérletezni, a rajongók azt mondják, hogy ez már nem olyan jó, eladták magukat, és különben is az volt az igazi, amivel megismertem őket. Ha ugyanazt folytatja tovább, változtatás nélkül, akkor meg önmagukat másolják, elfogytak az ötletek, és egyébként is csak a pénzért csinálják, ez már nem az igazi. Szerencsére Mansonnak volt annyi esze, hogy megpróbált kicsit más irányba tapogatózni, így aztán bejött a képbe egy rakás ős-glam rock hatás, a borítón szereplő androgün figurát látva legalábbis eszünkbe juthat David Bowie Ziggie Stardust-korszaka, pláne ha azt is hozzávesszük, hogy az album egyik központi szereplője egy Omēga nevű földönkívüli, aki a földre érkezvén végül a Mechanical Aminals zenekar frontembere lesz, megízleli a sztárságot, a csillogást, kábszerezik, és persze termékké válik. A hangzáson is puhítottak ennek megfelelően, ugyanakkor a lemez összességében hallgatva semmivel sem kevésbé sötét, mint elődje, csak a tálalás lett más.
Persze ennek megfelelően nem lett olyan sikeres, mint az Antichrist Superstar, így aztán a két évvel későbbi Holy Woodon vissza is táncoltak a korábbi zenei vonalhoz, utólag egy triológiaként kezelve a három lemezt. Kár, mert a Mechanical Animals objektív füllel hallgatva, a poposabb hangzás és a több elektronika ellenére, kifejezetten jó lemez és valószínűleg az utóbbi pár album után sokan visszasírják akár ezt a korszakot. Érdekes módon a Mechanical Animals talán akkor a leggyengébb, amikor felháborító, polgárpukkasztó, vagy úgymond "beteg" akar lenni, sajnos a legtöbb kislemezdal is ebből az eresztésből került ki. Továbbmegyek, azt sem zárom ki, hogy az azokra jellemző vásári hangvétel egy rakás embert elriasztott attól, hogy beleássák magukat az album gondolatiságába, netán meghallgassák a lemez olyan kitűnő dalait, mint a Disassociative, a Speed of Pain, vagy a Coma White - bár utóbbinak pont van klipje. Ha még hozzávesszük azt, hogy a frontember nemtelen földönkívüliként jelent meg a borítón, amin nem csak azok háborodtak fel, akiknek hivatalból ez a dolguk - pl. a Wal-Mart és az ahhoz hasonló áruházláncok, akik természetesen azonnal visszautasították a lemez forgalmazását - hanem a közönség egy része is, akkor tényleg kijelenthetjük, hogy nehéz pálya ez a sokkrockerkedés. Nem könnyű polgárt pukkasztani, ha nem úgy csináljuk, ahogy elvárják tőlünk.
Van még egy évfordulónk, hiszen a Kiss Animalize albuma is - még egy állatos cím, meg kéne kérdezni egy asztrológust, hogy milyen együttállás jellemzi ezt a dátumot - ezen a napon látott napvilágot. Maga a lemez egyébként semmilyen tekintetben nem jelentős állomása a Kiss pályafutásának, ugyanolyan elfelejtett albumuk a nyolcvanas évekből, mint az Asylum, vagy a Hot in the Shade, bár megjelenésekor a Dynasty óta legmagasabb eladási számokat produkálták vele. Simmons inkább a színészi karrierjére koncentrált akkoriban, amely nem
tartott kifejezetten soká, így a jó Gene hamarosan átadta ezt a terepet olyan, nála ezen a téren sokkal tehetségesebb embereknek, mint például Steven Seagal. Az Animalize lemez irányát így leginkább Paul Stanley határozta meg, ennek megfelelően az album slágeres, korrekt glam metalt tartalmaz, rengeteg szólamban éneklős refrénekkel, a nyolcvanas években szokásos, szétvisszhangosított hangzással, mechanikus dobokkal. Utóbbiakat illetően élnénk a gyanúperrel, hogy egy szófukar japán stúdiózenész keze van a dologban, de ne feszegessük ezt, akkoriban ez nem számított kirívónak, ahogy az sem, hogy a felvezető Heaven's On Fire klipjében olyan zebracsíkos kosztümökben szelnek a fiúk, amelyek láttán Gáspár Győző is tökön szúrná magát.
Ez az egyetlen Kiss-album, amelyen a szólógitáros feladatokat Mark St. John látta el. Neki már nem volt maszkja, de legalább meg tudta állni, hogy ne kezdjen random tízperces szólókba a koncerteken, elődjének, Vinnie Vincentnek ugyanis ez volt a kedvenc szórakozása, aminek Simmons és Stanley annyira nem örültek. Sajnos a gitáros sem örülhetett sokáig, mivel hamarosan kiderült, hogy egy ízületi gyulladással és egyéb kellemetlenségekkel járó autoimmun betegségben, Reiter-szindrómában szenved, így a turné hátralévő részében Bruce Kulick vette át a helyét, akit az év végén hivatalosan is taggá avattak. Mark St. John ezután gitártanárként dolgozott, illetve tagja volt több rövid életű formációnak, még David Hasselhoff mellett is feltűnt. 2007. április 5-én hunyt el metamfetamin túladagolás okozta agyvérzésben. Úgy látszik, ő sem szerette a drogokat, csak azok szerették őt.
