Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ahogy a való, úgy az online univerzumban is vannak íratlan etikai szabályok, melyek megszegését egy szebb világban azonnali internetmegvonással honorálnák. Pl.: Nem posztolunk cikkeket „Amiről a fősodratú média mélyen hallgat” bevezetővel. Aztán nem hívjuk meg ismerőseinket a virtuóz ugandai vibrafonművész, Bernard Butawanga müpás koncertjére annak biztos tudatában, hogy a legkevésbé sem érdekli őket ez az esemény. Továbbá: 2016-ban nem követeljük Derrickes Sepultura-videók alatt Max Cavalera visszatérését. Kiváltképp, ha van némi fogalmunk arról, hogy milyen teljesítményt várhatunk tőle manapság. A telt házas Barba Negra sem bizonyított mást, mint hogy a nosztalgia van akkora úr, hogy behódoljunk neki és félretegyük előítéleteinket. Elvégre nincs az az isten, hogy a húszéves Roots lemez, melyen egy generáció nőtt fel, szarul szólaljon meg élőben! Főleg, ha ott van a színpadon az eredeti Sepultura-tagság fele, a gitártémák nagyrészét pedig a Def Leppard-os Rick Allen is el tudná játszani. Aztán elhúzódott a függöny, és elemi erővel robbant be a Roots Bloody Roots. A hidegrázás egészen a 13. másodpercig tartott, Max ugyanis kb. ekkor gurult be a mikrofon elé.
És ebben a pillanatban vált világossá, minek tudhatók be a Sepulturával kapcsolatos, egyre bizarrabb nyilatkozatai. Az idősebb, idén 47 éves Cavalera ugyanis fittség és fiatalosság tekintetében II. János Pálra emlékeztetett 2004 környékéről. Egyéb vonásai alapján pedig úgy festett, mint egy poszt-apokaliptikus csöves, aki egy kolbászfüstölőben élte túl az atomvillanást. A lemezen hallható üvöltéseinek nyoma sem volt, amit produkált, az leginkább egy szenilis kukoricacsősz kántálására emlékeztetett. És még ez sem feltétlenül jelentett volna halálos ítéletet a koncertre nézve, ha az ún. lelkesedés akár legminimálisabb tüneteit mutatta volna. Ezzel szemben gitár helyett akár egy Bahia boltos álomcsapdát is akaszthatott volna a nyakába, játékából ugyanis – már ha gitározásra ragadtatta magát – szinte semmit nem lehetett hallani.
A húros szekció egyébiránt teljesen korrekten teljesített, ellenben sem Marc Rizzo, sem a basszeros Johnny Chow nem rendelkezik olyan karizmával, hogy képes lett volna megmenteni a koncertet. Ami pedig a Fradi-mezes Igort illeti, ő is meglehetősen berozsdásodott, mióta keresztneve plusz egy g betűvel bővült. És ahogy teltek a percek, a Cavalera tesók bebizonyították: nem kell ahhoz szalagavatós gimis zenekarnak lenni, hogy valaki képes legyen kiherélni Ratamahatta vagy Straighthate-kaliberű alapműveket. Amikor pedig százhúszpercesnek tűnő törzsi dobolásra ragadtatták magukat, már joggal gyanakodhattunk, hogy szándékosan igyekeznek fellendíteni a pult forgalmát. A ráadásban eldarált Procreation (of the Wicked) még rendben volt, ám az Ace Of Spades-et Lemmy is meggyőzőbben énekelte az utolsó koncertjein. A keretes szerkezetű gyötrelem a Roots Bloody Roots-szal ért véget, elvégre Kis Grófo sem egyszer tolja a No Roxa Ájt a murcifesztiválon. És haknifaktor szempontjából ez sincs magasabb szinten annál, mint amit Cavaléráéktól hallhattunk. Szóval könyörgök, mindent, csak reuniont ne!
