Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szólóalbumot ad ki augusztus elején Dale Crover, a Melvins dobosa, akit amúgy tájékozottabb olvasóink a korai Nirvanából és a Shrinebuilderből, még tájékozottabbak az Altamontból és a Men of Pornból is ismerhetnek. Crover három évtizedes pályafutása során most először ad ki anyagot a saját neve alatt, melynek címe The Fickle Finger of Fate lesz. Jobb későn, mint soha alapon kapcsolódó hírünk, hogy a Melvins is új anyagra készül júliusban, ami ráadásul egyenesen dupla lemez lesz. Mindkettőről meghallgatható egy-egy dal a folytatásban.
A lemez anyagából tizenkét felvétel korábban már megjelent egy enyhén szólva is rendhagyó kiadványon: a tavalyi Skins album 127 kézzel készült példányban látott napvilágot, 12 oldalas bakelit formájában, amelynek lényege, hogy oldalanként hat barázda van beleesztergálva a lemezbe, amely a korong közepébe vágott hat lyuk segítségével játszható le.* Elmeroggyant egy megoldás, az biztos, kíváncsi lennék, milyen testtartásban szokott vakarózik az ötletgazda, de a Melvins környékéről származó őrültségeken manapság már senki nem lepődik meg annyira. Az idén megjelenő album ezeken kívül Crover néhány olyan dalt tartalmaz majd, amelyekben egyfajta sajátosan értelmezett, dallamos popzenét vezet majd elő olyan társak segítségével, mint az Altamont basszusgitárosa, Dan Southwick, vagy a Melvins és a Red Kross soraiból ismert Steve McDonald. Ha ez nem lenne elég, hősünk tizenegy éves lánya is hegedül majd az albumon, szóval ezek alapján kifejezetten kíváncsiak leszünk a végeredményre. Az elsőként kiszivárogtatott, Little Brother című szerzemény legalábbis bizalomgerjesztőnek tűnik.
Az új Melvins-lemez meg A Walk With Love & Death címmel érkezik július elején. Az első lemez, a Death
úgymond hagyományos Melvins-dalokat tartalmaz majd, a másik, a Love pedig egy Jesse Nieminen által rendezett, egyébként a zenekarhoz kapcsolódó rövidfilm zenéje lesz. Az albumról egy új dal, a Christ Hammer lett közzétéve, amely paradox módon a szokásos őrültséget hozza, King Buzzo védjegyszerű énekével és gitártémáival, első hallásra talán fel sem tűnő, megtekert ritmusú lüktetéssel, hogy a végén egyfajta kontrollált zajongásba torkolljon az egész, amelyben még olyan gitárhangszíneket is felfedezhetünk, amelyeket utoljára a Bergendy Együttes használt a Süsü végefőcímében. Kíváncsiak leszünk erre is, és egyben várjuk a választ arra a kérdésre - tudva azt, hogy Osborne idén már legalább egy lemezt kiadott a Crystal Fairy projekttel - hogy vajon ezek az arcok mikor szoktak aludni?
*Ezt nem tudtam jobban megfogalmazni, mivel nem vagyok bakelitlemez-, illetve vinylipari szakember. Akinek van kedve, kommentben írja meg a pontos szakkifejezéseket, mi is kíváncsiak vagyunk rá!
