Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A hazai zenekarokat illetően mostanában nincs okunk panaszra, hiszen a múlt vasárnap egyenesen tizenkét előadó szerepelt ebben a rovatban, és akkor még fel sem dolgoztunk minden friss anyagot, ami mostanában érkezett. A mai összeállításban a rock és metál dominál, de a végén lesz egy kiváló alterock-sláger is, csak hogy aktuális legyen a nyáridító dalmegosztás.
Saturday Overnight - Apocalypse
A 2012-ben alakult Saturday Overnight első teljes albuma nemrég jött ki Dramatic Break címmel, az első videóklip Apocalypse című számhoz készült. A zenekar a mellékelt bemutatkozás szerint a klasszikus hard rock elemeket keveri modern, már-már jazzes témákkal. A lemezanyagot végighallgatva a háromból két jelzőt kissé túlzásnak érzek, pláne a jazzest, maradjunk inkább a naprakész hangzású rock/metálnál. Elsőként, talán mert mindkét csapatban egy kifejezetten tehetséges énekesnő áll a fronton, a Halestorm általam ismert dalai ugrottak be külföldi párhuzamként, de a Saturday Overnight metálosabb hangzású Lizzy Hale csapatánál, és nem is szeretnék holmi hasonlítgatással bélyeget sütni rájuk.
A produkció mindesetre tökéletes annak, aminek készült, hallatszik, hogy sokat dolgoztak rajta, a hangszeresek pedig bőven hozzák a műfajban elvárhatót. Domonkos Szabolcs basszusgitáros többet is, gyakran ragadtatja magát slappelésre, vagy akár tappinges témákra, de szerencsére jó arányérzékkel teszi ezt, a figurázás nem megy a dalok rovására. Tóth Dominika kitűnő hanggal rendelkezik, tudja is használni, és bár néha túl harsány az összkép, el kell ismerni, hogy szépen összerakott anyag ez, leszámítva az ideálisnál talán több közhelyriffet, valamint a magyar nyelvű dal szövegét, meg a borítót, ezeken érdemes lett volna kicsit többet dolgozni. Első stúdióalbumként viszont abszolút rendben van. Nem kimondottan újító, de sokan szeretni fogják, egyáltalán nem érdemtelenül.
Magor - Ígérj holnapot
A Magor új dalát hallgatva meglehetősen ambivalens érzéseim támadtak. Ugyanis mint produkció, kifejezetten rendben van, a dal is jól meg van írva, hallhatóan nem két hete játszanak a fiúk a hangszereiken. Ugyanakkor az eredetiségnek az írmagja is hiányzik a zenéből, a tiszta gitáros intró után következő nagyívű kezdéstől a záró triolás gitártémáig. Panel panel hátán, ez pedig akkor is sokat levon az összképből, ha tudom, hogy egy évek óta keményen dolgozó, sokat tapasztalt zenekarról van szó. És hát azt sem tudom elhallgatni, hogy a dalszöveg bőven átlépi a giccs határát: maximum annyival jobb, mint a kilencvenes évek dancefloor dalainak "vár-már", "ég-még" rímpárjaival terhelt rettenetei, hogy egy rockzenekar játssza alatta a zenét, de nagyjából ennyit tudok felhozni a mentségére. A bridge dallamos énektémáira nyomatékosításként odaüvöltött sorvégek is enyhén szájbarágósak, vagy ha nem fogalmazok udvariasan, akkor fölöslegesen keménykedők és ízléstelenek. Kár, hogy ezt kell írnom, mert sokkal jobb dalaik vannak ennél, de ez a szám így egy nagy szakértelemmel elkészített mézeskalácsszív a hejőszalontai búcsúból, és ezen nem változtat a három perc környékén érkező, egyébként kitűnő gitárszóló sem.
Grimcity - Thorns
Hamiskás gitártémából bontakozik ki a Grimcity Thorns című dala, de szerencsére ha ezen túltesszük magunkat, egy kifejezetten érdekes, a nyilvánvaló hatások ellenére még akár eredetinek is nevezhető zenekart ismerhetünk meg. A 2014-ben indult csapat nagyjából olyan zenét játszik, mintha közös próbaterembe szabadult volna egy kiadós Converge-diétán edződött Today is the Day, meg egy Wolves in the Throne Room-féle post black metal csapat. Ez előre is vetíti azt, hogy a fiúk nagyjából a periféria perifériáján eveznek, ugyanakkor kétségtelenül hangulatos, amit csinálnak. Aki vevő az ilyesmire, folytathatja az ismerkedést a tavaly megjelent The Void című EP-vel.
Az EP-n érdekes, néha disszonáns, de jó dallamérzékkel megírt gitárriffek ötvöződnek dallamos black metálos, sikálós dallamokkal, akkorbontásokkal, ugyanakkor az összetevőket sikerült legalább annyira saját képükre formálniuk, hogy ne legyenek kellemetlenül feltűnők a kiindulási pontok. A hét számot letudják körülbelül 14 perc alatt, így a rövid, tömören megfogalmazott dalok kellőképpen befogadhatóvá teszik a tüskés, sötét hangulatú zenét. És ugyan Fráter Dániel nekem néhol egyértelműen Jacob Bannont idéző éneke biztosan próbára teszi majd az ilyesmire nem fogékonyak idegeit, a Grimcity számomra eddig az év egyik legkellemesebb meglepetése. Viszont a gitárhangolásra legközelebb kéretik jobban ügyelni, mert amíg egy belső használatra készült demón elmegy az ilyesmi, addig egy igényes, sok munkaórával elkészített videóklip alatt már inkább nem annyira.
Vale of Tears - Cold, Hard, Rusted
Az idén húszéves Vale of Tearstől már néhány hónapja kijött egy demós dal, ami a majd valamikor érkező új album előzetese is egyben, vagy legalábbis szeretném ezt hinni, hiszen tudomásom szerint utoljára 2009-ben jelentkeztek stúdióanyaggal. A közelmúltban lejátszódott tagcserék ellenére a zenében nagy változás nincs, továbbra is dallamos death metal a játék neve. Különösebben forradalmit nem alkottak a tavaly év végén rögzített szerzeményben, mondhatni ezeket a megoldásokat már mind hallhattunk a kilencvenes évek vége felé az In Flamestől vagy a Dark Tranquillity-től, ugyanakkor a stílus kedvelőinek valószínűleg jól fog esni ez a négy és fél perc, mivel az úgymond göteborgi vonalat ma már jóval kevesebben művelik, mint boldog tinédzserkorunkban. Ők még azt is meg fogják bocsátani, hogy a demón azért elég feltűnően hallható a dobgép, valamint hogy az intróban hallható dallamos gitártéma olyan hamis, mint ide Nagykáta.
Svnseas - Summer Nights
A Svnseas alternatív rockban utazik, a zenekar frontembere a Till We Dropból ismert Peter John Kiss. A Summer Nights az őszre várható If Only Things Could Be A Little Different című debütáló nagylemez felvezető dala, és nagyjából pont azt adja, amit az a szóösszetétel üzen, hogy "nyári alterock sláger". Nincs három perc, de azonnal ül a refrén, emlékezetesek a témák, és körülbelül két hallgatás után már lehet is rá segget rázni a tóparton, vagy épp ahol. Viszont az ilyesmit is lehet jól és elegánsan csinálni, és ez itt meg is valósul. Ízlésesek a hangszínek, semmi sem tolakodó, minden témából pont annyi van, vagy néha talán kevesebb is, amennyit igényel a dal, beleértve az 1:40 körül érkező, nekem kicsit az Under the Bridge-re hajazó, összesen négy ütemnyi kórust, meg azt, hogy a szám végén nem akarják csakazértis lenyomni a torkunkon még hatvanszor a a refrént. Lehet, hogy a szöveg a hangulat közvetítésén kívül másra nem vállalkozik, de nem kell mindig nagyot mondani. Ha kizárólag ilyen színvonalú dalokból lehetne nyári sláger, jobb világban élnénk.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:
