Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jövő szerdán, június 14-én napjaink egyik legkarakteresebb metálzenekara, a Mastodon játszik a Barba Negra Track színpadán. Bár most járnak majd harmadszor Magyarországon, Budapesten először lépnek fel. Ennek örömére ma a Lángoló Gitárokon tematikus Mastodon-napot tartunk: a napi hírek mellett több írásban is foglalkozunk az atlantai négyessel. Kezdjük mindjárt egy szubjektív TOP 10-es listával a zenekar legjobb dalaiból, a korai underground időktől napjainkig.
A korai EP-k egy Call Of The Mastodon című lemezen jöttek ki, így azzal kezdjük, ami azon van. A Mastodon zabolátlan változata. Bármelyik szám jöhetne innen, de legyen mondjuk a Hail The Fire. Ebben benne van a kétezres évek underground slágerterméke, a sludge/noise metal, meg a Neurosis fojtogató hangulata. A számot mai füllel hallgatva nem csodálkoztunk volna azon, ha az akkor épp Amerikában tartózkodó Blind Myself a Relapse kiadónál köt ki, annyira ugyanezen a vonalon mozgott a zenekar.
A Remission a Relapse általi nagy felhajtás után jött ki. Akkor már mindenki arról beszélt, hogy a Mastodon pusztító élőben, és ez igaz is volt. A Remission viszont azt is bebizonyította, hogy sokkal több van bennük: southern rock dallamok és nagyon okos dalszerzés, miközben az energiájuk fékezhetetlennek tűnik. Elég csak meghallgatni innen a March Of The Fire Ants kezdését, majd az abból kibontakozó úthengert.
És mivel ez a Mastodon legjobb lemeze, így álljon itt egy másik gyöngyszem, a Where Strides The Behemoth. Egyszerre ösztönös, egyszerre progresszív, olyan riffekkel, hogy leszakad az ég. Így talán már jobban érthető az akkori felhajtás.
A Leviathan idején a Mastodon már olyan nevekkel turnézott együtt, mint például a Slipknot. A Relapse kicsi is volt nekik, így a Moby Dick sztoriján alapuló konceptalbum volt az utolsó, amit az underground kiadónak szállítottak. Ezen a lemezen van a Mastodon talán legnagyobb slágere, a Blood And Thunder, amiben ugyan még ordítoznak veszettül, de annyira fogós, hogy ettől a karrierjük megállíthatatlanul ívelt felfelé.
Egyébként ezen az albumon található a Mastodon egyik legmenőbb riffje is, a Megalodon dal közepén, egy kellemesen váratlan countrykiállás után.
A Colony Of Birchmen már azt a világot mutatja, ami aztán teljesen eluralkodott a Mastodonon. Furcsa, tiszta ének, továbbra is fogós riffek, kacifántos ütemek, de mindenekelőtt elvont hangulat. A Blood Mountain az utolsó lemezük, ahol még van ordítás.
A Crack The Skye a Mastodon „nagy műve”. Konceptalbum ez is, amin a mesemondás olyan terjengős, összetett szerzemények formájában valósul meg, mint a The Czar, vagy a záró The Last Baron. Nehéz róla kiemelni dalt, valóban egyben működik, és nagyon nehéz elsőre megemészteni is. Erről a lemezről a címadót választottuk, amiben nem a zenekar ordít, hanem Scott Kelly a Neurosisból.
A Curl Of The Burl a Mastodon slágerlemezeinek előfutára. Bár a The Hunter is egy könnyebben befogadható album, de a Once More ’Round The Sound (erről nem is lesz itt semmi, bár a High Road lehetne), és főleg az idei Emperor Of Sand az, amelyik tökélyre fejlesztette ezt az okos, de közben baromi fogós zenei világot, ami tényleg csak a Mastodon sajátja.
A Show Yourself volt az a dal az idei lemezről, amitől sokaknak felszaladt a szemöldöke. Ez egy elég konkrét rocksláger, nem kicsit megidézve a Queens Of The Stone Age hanyag eleganciáját. Ettől függetlenül a Mastodon egyik legjobb dala.
A Streambreather pedig nem csak az egyik, hanem A Legjobb Mastodon-dal. Nincs nagy éneklés, nincs sok, követhetetlen váltás, nincs erőltetett progresszivitás, csak atmoszférateremtés és dalszerzés mesterfokon. A végén pedig csak a miheztartás végett egy újabb kivédhetetlen metálriff. Így kell egészségesen fejlődni.
