Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Emperor of Sanddel a Mastodon végképp egy lett a rockzenei szent tehenei közül. A szent tehenek meg olyanok, mint az eminens diákok az osztályban, alig várjuk, hogy hibázzanak. De ha az eminens diák az osztálykiránduláson az elsők között nyitja ki a sört, és amúgy a legszórakoztatóbb arcok egyike, akkor még azt se. Ez jutott eszembe elsőként az új lemezről.
Sajnálatos vagy sem, 2017-re kevés olyan, szabad szemmel látható közönséget érdeklő metálzenekar maradt, akik a zenét autonóm művészetként fogják fel. Valószínűleg a Mastodon tagjai nem is nagyon foglalkoznak ezzel a kérdéssel, egyszerűen játsszák azt, ami nekik jólesik, és közben jól is érzik magukat. Ez a görcsmentesség teszi hihetetlenül élvezhetővé az Emperor of Sand dalait is, amivel nagy vonalakban ugyanazt az utat folytatják, amire a Hunter lemezzel ráléptek. Írtak egy albumnyi dallamos, bármikor felidézhető, bőven emészthető hosszúságú friss szerzeményt, ezekbe nem átallottak nagyívű refréneket, énektémákat tenni. Ennyi lenne a recept? Nagyjából igen. De hát ezt próbálja csinálni rajtuk kívül egy hadseregnyi zenekar a világon, akik ennek ellenére legjobb esetben is menthetetlenül középszerűek maradnak.
Hogy a Mastodon miért tud jobb lenni náluk? Egyrészt, mert kitűnő zenészek játszanak benne, másrészt, mert figyelnek a részletekre, harmadrészt meg tudják, hogyan lehet elkerülni a közhelyes megoldásokat. És még csak nem is az a fene nagy eredetiség a kulcs. A mostani, dallamosabb irányt, amelyben már csak egy-egy gitárhangolásnál köszönnek vissza a kezdeti sludge ízek, ha nagyon macsósan akarok fogalmazni, simán el lehet intézni annyival, hogy a régi Genesis, meg hasonszőrű hetvenes évekbeli progresszív zenekarok megoldásait felütik a Thin Lizzy ikergitáros harmóniáival, és ezt az egészet jóval metálosabb hangszereléssel tálalják, három énekessel. És? Nincs ezzel semmi baj, mindenki tanult valakitől, legfeljebb a tanárok túl öregek ahhoz, hogy ismerjük őket.
De nem mindenki tud farzsebből előhúzni egy lemeznyi érdekes gitárriffet két-három évente. Nem mindenki tud úgy dobolni, mint Brann Dailor, akit valószínűleg gyermekkorában beolthattak az ellen, hogy négy ütemet végig tudjon játszani pörgetés nélkül. Nem mindenki képes olyan magától értetődő, természetesen gördülő dalokat írni, mint akár háromperces rocksláger Show Yourself vagy az epikus, alaposan megtekert zárótétel, a Jaguar God, pláne nem ugyanazon lemezen. Nem mindenki tud olyan érdekes dallamvilágú, mégis spontán bluesos szólókat játszani, mint Brent Hinds. Nem mindenkinek jut eszébe, hogy itt-ott basszuspedálokkal, analóg szintikkel adjon érdekes ízeket metálzenéhez. Még ennél is kevesebb zenekar tud rákbeteg családtagok elvesztésének élményéből egy allegorikus konceptalbumot formálni.
A Mastodon majdhogynem az egyetlen mai leszármazottja azoknak a klasszikus, hetvenes évekbeli rockzenekaroknak, amikben saját jogukon is zsenik játszottak, amikhez minden tag hozzátette az egyéniségét, azonnal felismerhető hangzással rendelkeztek, és akik mertek kísérlezetni is néha. Ti is ismeritek őket, ilyenek voltak mondjuk a Led Zeppelin, vagy a Black Sabbath. Bár az új lemez jobbára nem téved eddig feltérképezetlen területekre, semmivel sem gyengébb, mint bármi, amit a Crack The Skye után kiadtak. És ha disznószaros lapáttal ütlegelne valaki a válaszért, akkor sem tudnám megmondani, hogy melyik a legjobb a három közül. Az viszont biztos, hogy aki kevesebb mint hat év alatt három ilyen lemezt kihoz egymás után, az tud valamit. Egész egyszerűen az Emperor of the Sand ismét egy kitűnő lemez lett a jelenkor egyik legjobb rockzenekarától. 4,5 / 5