Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mostanra eléggé tisztán látszik, hogy a legújabb Alien film bukta lett. Bár a kiadásait már a harmadik hétre sikerült behoznia, robbantani semmilyen szinten nem tudott. Maga Ridley Scott is elismerte, hogy lehet nem a legjobb irányba vitte a folytatást és ezzel úgy néz ki a legtöbb kritikus egyetért. Persze nem lett végtelenül béna az Alien: Covenant, de ami a legrosszabb, hogy a fékezhetetlen várakozás érzését a filmmel kapcsolatban mostanra felváltotta a könnyű feledés, ami minden kritikus negatív beszámolójától rosszabb.
Borzasztóan silánynak nem mondható az új film, de azért mégiscsak abból tudunk kiindulni, hogy 1979-ben Ridley Scott teremtett egy új világot. A nyolcadik utas: a Halállal és annak folytatásaival olyan horror-sci-fi kultfilmeket gyártott, amitől ma is könnybe lábad a szemünk. A 2012-es Prometheusszal újra belenyúlt ebbe az univerzumba és előzményt kezdett készíteni. Vegyes volt a fogadtatás, sokan nem is szeretik a folytatásokat, előzményfilmeket, feldolgozásokat, de az Alien egy annyira jó dolog, hogy végül is kegyetlen izgalommal várta mindenki. Aztán most itt van a Covenant és szépen részekre lehet bontani, hogy mi volt benne a pozitív és mi az amit nem szerettünk, de kicsit rossz belegondolni, hogy amíg a régi Alien-filmek Sigourney Weaverén úgy feszült a fehér trikó, hogy azzal a mai napig álmodunk, addig most meg azt kell néznünk, hogy Michael Fassbender furulyázik. Itt nem Ripley szexiségéről van szó, hanem a karizmájáról, amit az újabb filmekben a Fassbender alakította androidokkal próbálnak pótolni. Nem mintha ezt rosszul csinálnák, azonban sok mással nem tudnak kitűnni, mivel az eredetisége a dolognak már elveszett.
Az Alien: Covenant felejthető. A legnagyobb gond az vele, hogy Ridley Scott, aki amúgy egy zseni, nem azt csinálta, amit akart, hanem amit elvártak tőle és meghajolt a közönség igényei előtt. Kiszolgálta a lényekre éhes tekinteteket; most aztán tényleg robbannak a gerincek, rohangálnak az idegenek, a faj minden típusát bemutatta tetőtől talpig, akik polipszerűen tapadnak az arcokra és vadásszák le a legénység tagjait. Ez a xenomorph és társai kavalkád azért sikerült ilyen színesre, mert a Prometheusnál nagy volt a felháborodás, amiért keveset kaptunk a lényekből. Most viszont már olyan természetesnek vesszük őket a vásznon, hogy képtelenek valódi félelmet kiváltani bennünk. Biztos jó lesz majd a kicsinyített másuk happy meal menükbe és benzinkúti plüssállatnak, de az Alienekben a legfélelmetesebb dolog valójában az volt, hogy nem igazán láttuk őket, viszont tudtuk, hogy ott vannak.
Természetesen van történet is, ami ebben az estben 10 évvel a Prometheus után játszódik, 2104-ben. Adott egy gyarmatosító hajó, ami utasait szállítja egy olyan bolygóra, amit évek óta tanulmányoztak, tesztelgettek és betelepíteni készülnek. Az utazás közben azonban Walternek, az androidnak, fel kell keltenie a legénységet idő előtt a mély alvásból egy baleset miatt, akik egy kósza rádiójellel befognak John Denver Take Me Home, Country Roads című számából egy részletet és inkább arra kanyarodnak, ahonnan a zene jött, mert amúgy úgy látszik az a bolygó is ideális a lakhatásra. Ez már önmagában elég bugyuta megoldásnak tűnik, hogy kukába dobják az acélosnak tűnő eredeti tervet egy megérzésre hagyatkozva, de lépjünk ezen túl és nézzük inkább ahogy az utasok pont oda érkeznek meg, ahol a Prometheus túlélői is meghúzódtak. Innentől kezdve két dolog történik: a már említett alienek különféle technikákkal szétgyilkolnak mindenkit, valamint Michael Fassbender saját magával beszélgetve filozofálgat a teremtésről. Ez ugyanis az egyik fő csapásvonala a filmnek, hogy az istenszindrómát és az egész teremtés-mítoszt virágba borítsa. Sok mindenre választ is kapunk a lényekkel és azok kialakulásával kapcsolatban, amik már bő 30 éve foglalkoztatják a nézőket.
Van persze egy csomó értékelhető dolog a Covenantban. A látvány, a zene, a vágás, ez a naturális környezet, ami kimozdít az űrhajóból, a fényképezés mind rendben van, a színészi játék se hibázik, azonban ilyen nagy filmeknél ezek valójában alapkövetelmények. Viszont jól esnek az eatser eggek; például H.R. Giger eredetei képei a falakon (ő volt az Alien-világ egyik megálmodója). Michael Fassbendert kár elemezni, ő egy zseniális színész, bármilyen karaktert képes jelentőségteljesen vászonra vinni és valójában az ő szerepében vannak a legnagyobb kihívások. A többiek azonban szintén felejthetőek. Katherine Waterston például bármilyen szimpatikus, hiteles és emberi, valójában csak egy nem túl lényeges Sigourney Weaver klón. Szeretnénk ha nem kéne folyamatosan minden alienes színésznőt Ripley-hez hasonlítani, de mivel ő ennyire meghatározó volt, így lehetetlen hogy az ember ne kezdje el önkéntelenül is egybevetni a kettőt.
Az Alien: Covenantot jó lenne annyival elintézni, hogy egy komolyan vett iparosmunka, de a párbeszédek és a csattanásmentes csattanó olyan banális, hogy szinte feldühíti a nézőt. Nyilván rohadt nehéz úgy Alien-filmet készíteni, hogy a fél világ fullon van elvárásokkal és látszik is, hogy Ridley Scott próbálkozott, de a csalódás íze jobban a nézők szájpadlására tapad, mint az élvezeté. A rendező még legalább kettő filmet tervez és biztos, hogy azt is meg fogjuk nézni, várni fogjuk, kíváncsiak vagyunk rá, de egyelőre maradunk annál a legközhelyesebb közhelynél, miszerint régen minden jobb volt.
