Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Felső-Majláth jó hely, de nem azoknak, akik a folyamatos pörgést, a hétköznap is hajnalig tartó bulikat, meg az egymást érő romkocsmákat keresik. Miskolc itt tulajdonképpen egy pár utcányi falucskára szűkül össze, utána már csak a Papírgyár, Hámor, meg Lillafüred van, meg a szerpentinek, amelyeken keresztül át lehet menni Egerbe. A helyi kocsma, a Kakukkfészek is bezár legkésőbb negyed tizenegykor, addigra általában sikerül a törzsvendégeket kitessékelni az utolsó sör után. Csend és nyugalom, bár ha a Tankcsapda rákezdi a várban, simán elhallatszik idáig a Johnny a mocsokban. Világszerte ismert zenészek viszont ritkán vetődnek errefelé. Ezért is örültem annyira, amikor kiderült, hogy Diósgyőrben, az Ady Művházban lesz a Djabe Steve Hackettel közös turnéjának záróbulija (a képen is ez a felállás van természetesen). Három perc alatt ott vagyok biciklivel, és még lehet, hogy meghallgathatok párat gyermekkorom kedvenc Genesis-dalaiból az eredeti gitáros közreműködésével? Hát ezt nem lehet kihagyni. Nem is hagytam.
Az Ady határozottan szebb lett, mióta utoljára jártam ott, aminek van már vagy húsz éve, ennyi idő alatt akár többször is felújíthatták. Büfé ellenben nincs, mi legalábbis nem láttunk, de senki egy szót sem szól, ha valaki bevisz valami üdítőt a nézőtérre, ahogy én is a meggyszörpöt. A nézőtér határozottan összement az elmúlt két évtizedben - akár a lakótelep, ahol felnőttem, ez is sokkal nagyobbnak tűnt akkoriban.
Coming outoltam már többször ezeken az oldalakon, jöjjön most is egy ilyen. A Djabe eddigi munkásságát teljes mértékben ignoráltam, mivel mély gyanakvással közelítek minden olyan produkció felé, amellyel kapcsolatban a világzene szó elhangzik, és ennek az előítéletnek csak egy része Hajós András klasszikussá vált eszmefuttatása a stílusról. Mint kiderült, ez elég nagy hiba volt, erre már az első szám alatt rájöttem. A zenészek mindenféle csibészeltetés nélkül egyszerűen besétáltak, tekergettek párat a hangolókulcsokon, már akinek volt ilyen, aztán az első szám alatt akkorát zenéltek, hogy csak kapkodtam a fejem. Barabás Tamás különösen felhívta magára a figyelmet egy számomra már-már Les Claypoolt idézően technikás, agyahagyott bőgőszóló formájában, a szemem majd' kiesett. Megvolt a marketingesek által fetisizált "aha-élmény" elég hamar. De nem csak őt volt érdemes figyelni, hiszen mindenki reflektorfénybe került a dalban, csak hogy oda legyen csapva a névjegy a képzeletbeli asztalra.
A felvezető után az est kétségtelen húzóneve is csatlakozott a Djabe tagjaihoz: Hackett Defector című lemezének kezdőszáma, a The Steppes nyitotta a közös dalok sorát, én meg még mindig hitetlenkedve csóváltam a fejem, hogy ezt itt, az otthonomtól három buszmegállónyira hallom élőben. Ezek után bő két órán keresztül így is maradtam, hiszen a műsor jelentős részét tették ki Steve szólódalai, meg a Genesis megidézése ilyen-olyan részletek, egyvelegek formájában. Előkerült az In That Quiet Earth, a Please Don't Touch, az Ace of Wands, a Firth of Fifth, a Trick of the Tailt záró Los Endos gyakorlatilag teljes hosszában, de voltak részletek olyan klasszikus dalokból, mint a Dance on a Volcano, vagy a Broadway Melody of 1974, ennek az elején samplerről még Peter Gabriel vendégszerepelt pár másodperc erejéig. A Djabe, kiegészülve Gulli Briem-mel, kitűnően interpretálta ezeket, pont annyira magukra szabva a zenét, hogy érezzük a saját ízeket, de azért a klasszikus eredetikre váró közönség is elégedett legyen. Koós-Hutás Áron trombitán gyakran unisonót játszott Hackettel, tovább erősítve a jazzes hangzást, ami egyáltalán nem tett rosszat a daloknak, sőt, kifejezetten érdekes volt ilyen hangszerelésben hallani őket.
Hackett 67 évesen is kitűnő formában van, úgy tíz-tizenöt évet simán letagadhatna, sőt, frizurája alapján akár harmincat is. Játéka most is azonnal felismerhető volt, ahogy védjegyszerű hangszínei és hangzása is, különösen a műsor közepén helyet kapott akusztikus blokk volt hatalmas élmény. Ugyanakkor a koncert, jó arányérzékről tanúskodva, egyáltalán nem ment át valamiféle Genesis-tribute haknizásba, és talán akkor dicsérem a házigazdákat legjobban, ha azt mondom, a Djabe saját, vagy Hackettel közös dalai legalább ugyanolyan színvonalat képviseltek, mint az előbbiek. Az előadás pedig tovább emelt a zenei élményen, hiszen ahelyett, hogy a ledarálták volna a repertoárt, többször is kifejezett örömzenélésbe csapott át a produkció. Az egyik ilyen csúcspont Nagy János és Koós-Hutás Áron hangszerpárbaja volt: előbbi egy teljesen abszurd humanizeres - értsd, emberi beszédhangot utánzó - billentyűhangszínnel kezdett bele egy szólóba, a trombitás válaszolt rá, majd mindketten emelték a tétet, és a végén már-már freejazzbe hajló improvizációt hallhatott a közönség, meg a zenekar is, akik szintén hitetlenkedő mosollyal csóválták a fejüket az egymás ellen szólózó zenésztársak hallatán.
És mindig volt valami újabb egzotikus hangszer, amit Égerházi Attila valahonnan elő tudott húzni, hogy színesítse az előadást, amikor épp nem gitározott, vagy billentyűzött. Volt elröhögős jammelés, (szerintem) a Mezzoforte Garden Party-jára, amit te is ismersz, akkor is, ha nem ismered. Volt rengeteg virtuóz hangszeres megmozdulás mindegyik tagtól, kitűnő dalokba ágyazva, ezeken kívül hangulat, érzés, és rengeteg mosoly a színpadon, meg a közönség soraiban is. Nem hiszem, hogy valaha közelebb leszek ahhoz, hogy eredeti formájukban halljam ezeket a dalokat, és talán túlzásnak hangzik, de a csütörtök este után nem is feltétlenül bánom ezt, pláne, hogy rácsodálkozhattam egy általam eddig nem követett kitűnő zenekarra is. Remélem, lesz még hasonló megmozdulásuk, most már akár sokkal több megállót is utaznék érte.
