Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Green Dayt akkor ismertem meg, mikor 1994-ben befutottak a harmadik nagylemezükkel, a Dookie-val. Persze sokan így voltak vele annak idején, nálam viszont ez azért volt érdekes, mert ekkorra már nagy rajongója voltam az olyan kaliforniai punkzenekaroknak, mint a Bad Religion, a Pennywise, a NoFX vagy a Rancid. A Green Day (meg a velük együtt befutó Offspring) viszont valahogy kimaradt. Én meg akkora punk voltam, hogy mikor az előbbi zenekarokat nem ismerő osztálytársaim elkezdték mutogatni nekem a Dookie-t, csak lesajnálóan megjegyeztem, hogy hol van ez a Bad Religion Recipe For Hate-jéhez képest?! Ilyen kommersz hülyegyerekpunk volt nekem, és ha már hülyegyerekpunkot akartam hallgatni, akkor ott volt a senkire tekintettel nem lévő NoFX. Titokban persze hallgattam a Dookie-t, mert egyáltalán nem volt rossz lemez, de nem csavarodtam annyira rájuk, mint a fentebb felsoroltakra. Még az Offspringet is jobban elismertem, nagyban köszönhetően annak, hogy szerepeltek az általam szarrá hallgatott első Punk-O-Rama válogatáskazettán. Szerintem a Dookie után kiadott három nagylemezüket nem is hallottam, pedig még a szigetes koncertjükön is ott voltam 1998-ban. Igaz, abban sem volt köszönet, mert annyit késtek, hogy beleuntunk a várakozásba, és inkább elmentünk valahová sörözni helyette. A mai napig nem bánom a dolgot. (Fotók: Artlasso)
Persze azóta tudjuk, hogy a nagy befutás után nagy lejtő következett nekik, és a szélesebb közönségnek csak akkor tűntek fel újra, mikor kiadták 2004-ben az American Idiot című nagylemezüket. Ez viszont már egy teljesen más Green Dayt mutatott. Azon az albumon már inkább volt társadalomkritikus statdionrock, mint hülyegyerekpunk, és gyakorlatilag megismételték, sőt túl is szárnyalták a Dookie sikerét, ismét magukba bolondítva a tiniket, plusz visszahozva némileg a tíz évvel korábbi rajongóikból is sokat, akik pont annyit öregedtek, hogy simán elfogadták ezt a komolyabb vonalat. Azóta a Green Day a csúcson csücsül, és bár 2012-ben kiadtak egy eléggé félresikerült lemeztrilógiát (nem is játszottak Budapesten róla semmit), a tavaly megjelent Revolution Radio megint maximálisan kiszolgálja a rajongókat. Ahogy a budapesti koncert is maximálisan kiszolgálta a rajongókat, sőt, még picit engem is megvettek.
Persze előttük még volt Rancid is, akiket a Trve Punkok nagyon tisztelnek, nem úgy, mint a Green Dayt. Kicsit érthetetlen, hogy egy ilyen kultstátuszban lévő zenekar miért megy el egy ennyire hálátlan szerepbe arénakoncerten nyitni, de rajongókat biztos szereznek vele. Kérdés persze, hogy a teljesen lecsupaszított színpad, a spotlámpák és a gyakorlatilag csak simán felkapcsolt piros fény alatt előadott bő félórás koncert mennyire hatásos ehhez, de talán nem csak bennem hagyott hiányérzetet a koncert, hanem pár frissen jött Green Day-rajongóban is.
A Rancid ugyanis úgy zseniális, ahogy van. Ugyan semmi nagy találmány nincs az erősen ska hatású punkzenéjükben, de olyan jók a dalok, és olyan jók a zenészek, hogy ahhoz sok körítés nem is kell. A rendkívül látványosan játszó Branden Steineckert dobos és Matt Freeman basszusgitáros halálpontos játéka, na meg Lars Fredriksen ritmusgitározása (és éneke) megadja azt az alapot, ami miatt Tim Armstrongnak tényleg elég csak úgy dülöngélnie a színpadon, mintha egy teljesen beszívott, de nagyon kedves, mindig mosolygó hajléktalan alkoholista lenne. Erre rásegített, hogy most a szakálla is akkora, ami miatt egy homelesst már kórházba vinnének, de így volt tökéletes a kép. Ez persze csak a látszat, Armstrong is mindig pontos volt, odaért az mikrofonhoz, mikor énekelni kellett, akkor gitározott, mikor kellett, amúgy meg tényleg ő volt a legjobb látvány a sokszor csak a seggét csapadosó bazinagy, kopott gitárjával, ahogy mikroszökdelésekkel ugrándozgatott fel-alá.
Egy Nova Rock-os ajánlóban írtam, hogy most azok járnak jól, akik a fesztiválon nézik meg a Green Day-Rancid párost az előző nap, mert ott valószínűleg az utóbbi is hosszabb koncertet ad majd. A Nován 23 dalt kapott a közönség, a budapesti koncert viszont csak arra volt jó, hogy mindenképpen elmenjek a jövőben egy önálló bulijukra, ha már az elmúlt 25 évben ez kimaradt.
Egyébként elég vicces, hogy a Green Day játszott Operation Ivy-feldolgozást is. A nagy hatású ska punk zenekart ugyanis az a Matt Freeman és Tim Armstrong alapította, akik ugye most a Rancidben zenélnek. Biztos így akartak kompenzálni nekik a nyúlfarknyi bulijuk miatt, de hát valóban fárasztó is lett volna egy egyórás Rancid-koncert a Green Day két és fél órás megabulijával együtt.
Mert hogy a Green Day tényleg egy gigantikus show-t csinált, aminél a punk szót például teljesen el is hagyhatjuk. Bár a dallistát tekintve mégis csak punkoskodtak kicsit a korábbi állomásokhoz képest, volt ugyanis Burnout, illetve a záró akusztikus levezetésbe Billie Joe Armstrong beletette a Wake Me Up When September Ends-et is. Ez a zárás egyébként kicsit érthetetlen is volt. Mondjuk egy egyszámos pengetgetés még rendben lett volna, de hogy három dalt Armstrong egyedül tolt el ahelyett, hogy valami bombasztikus finálét adtak volna együtt, az kicsit furcsa.
Ezen kívül semmi furcsa nem volt a koncertben. Egy tökéletesen begyakorolt, kiszámított showműsor volt. Talán csak a színpadra felhívott rajongók voltak kockázati tényezők, ami végül is az egyik alkalommal némileg be is fulladt. Gitározni hívtak fel ugyanis valakit, az első delikvens pedig kicsit elbízta magát, és a színpadon jött rá, hogy ő inkább basszusgitáros lenne. Meg is kapta a lehetőséget, amivel szintén nem nagyon tudott élni, viszont közben egy másik jelentkező is felkerült a színpadra, aki viszont annyira tökéletesen tolta a három akkordot, hogy még énekelt is közben. Munkájáért pedig megkapta a gitárt. A novás beszámolók szerint ilyen ott nem történt, szóval mi magyarok valamiért kitüntetett helyzetbe kerültünk. (FRISSÍTÉS: az informátorom állítólag rossz volt, és ott is megkapta a gitárt, aki felment.)
A Green Day ma már egy stadionrock-zenekar, akik annyira profik, hogy lényegében a befogadó hangulatán múlik, hogy tetszik-e neki, amit lát vagy nem. Nekem tegnap tetszett, és bár nem kapkodok a következő Green Day-koncert után, szórakoztató volt látni a triót, akik élőben még három zenésszel bővültek. Annak ellenére ugyanis, hogy talán még a lépéseik is ki voltak számolva, mindent úgy alakítottak át, hogy ne csak simán a lemezeken hallható változatokat kapják meg az emberek. Már kicsit túl is tolták a sok kiállást, talán kevesebb dalt is játszottak úgy, hogy nem volt valami geg közben. Az említett színpadra hívogatások mellett olyanokra gondolok, mint a pólópuskával lövöldözés, a közönség slaggal locsolása stb. Na és például a fáraómaszkban szaxofonozást, a földön fekve feldolgozásokat éneklést, meg az életről filozofálgatást simán ki lehetett volna hagyni. Ott kissé elment túl bazáriba az egész. Na meg ez a sok Fuck Trumpozás is fárasztó volt, de hát a Green Day 2004 óta már a Szociálisan Nagyon Érzékeny zenekarok táborát erősíti, szóval muszáj volt felszólalniuk a rasszizmus, a szexizmus, a homofóbia, az összeesküvéselméletek meg minden ehhez hasonló ellen.
A rendkívül vegyes összetételű, már-már valamilyen nagy családi fesztiválra emlékeztető közönség viszont zabált mindent. Főleg a kiemelt állóhelyen lévők, mert hogy a hátrébb álló vagy a karéjon ücsörgő emberek mit láttak, azt nem tudom. Nem volt ugyanis kivetítő sehol, szóval akik messzebb voltak, a miniatűr zenészeken kívül csak a kétségtelenül szépen megkomponált fényekben, meg a lángokban és a tűzijátékokban gyönyörködhettek. Mellesleg picit kongott is a koncert, ami az egyébként telt házasnak hirdetett, de mégis elég szellősnek tűnő nézőtér miatt is lehetett.
Amúgy meg nem, nem lettem Green Day-rajongó, nem fogom agyonhallgatni a lemezeiket, de ha legközelebb beléjük futok mondjuk egy fesztiválon, akkor már nem biztos, hogy otthagyom őket, mint 1998-ban.
