Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem nagy felismerés, ha azt mondjuk, hogy a Gojira különleges zenekar. Nem csak azért mert franciák és metált játszanak, hanem mert annak ellenére igen népszerűek, hogy az utolsó lemez pár számán kívül nem közérthető zenét csinálnak. Bár a rajongók valószínűleg tisztában vannak vele, de azért érdemes elmondani, hogy ez az okos zene elég nyilvánvalóan eredeztethető a Morbid Angel és a Death munkásságából. Különösen előbbi nyilvánvaló, a korai lemezeken már-már lopás szinten, az utóbbi lemezeken meg inkább csak hangulat tekintetében.
A Gojira leggyengébb eleme az ének, a legerősebb a dob és az okos riffek, ez pedig élőben is nyilvánvaló. Ez az ének nem elég durva, hogy felökleljen, és nem elég tiszta, hogy dallamokat pakoljon a fülbe. Persze Joe Duplantier baromi tehetséges ritmusgitáros, de az ének csak a tavaly megjelent Magma című lemezen került olyan helyzetbe, hogy valami pluszt is hozzátegyen a nyugtalanító, agresszív zenéhez. Ezen kívül az idősebb Duplantier frontembernek sem a színtér legjobbja. Kicsit olyan, mintha kényszerítenék, hogy kommunikáljon a közönséggel. Inkább egy szimpatikus művészember, mint egy rocknroll arc.
De ott van a testvér, Mario Duplantier, aki külön bekezdést érdemel. Minden zenekar szíve a dob, de a Gojirára ez különösen igaz. Félelmetes a fazon. A dobolása fifikás, erőteljes, minden ütésével húz magával, és olyan lüktetést ad a riffeknek, ami baromi ritka. Ja és hát pontos, ami egy ilyen összetett zenénél nem elhanyagolható szempont. A fények az ő munkájához voltak igazítva, és az összetett dobolás miatt itt nem úgy kell elképzelni a stroboszkópot, hogy bekapcsolják, aztán megy, hanem pontosan követték a szétütött ritmusokat. Minimális eltérés sem volt, amit csak úgy lehet megvalósítani, ha valaki halálosan pontos.
Apropó fények. Szerencsére erre nagyon figyel a zenekar. Amúgy a nagyon lelkes, vigyorgós Jean-Michel Labadie basszusgitároson kívül sok mindent nem lehetne figyelni a színpadon, de a bizarr, különleges hangulatú zenéhez nagy adag pluszt adott a jól szerkesztett fényjáték, és a kivetítő. Sokszor úgy érezte az ember, hogy a pokol bugyrába néz, amikor a mormogó riffek alatt szinte eltűnt a zenekar a vörös fényben.
És hogy a Gojira végérvényesen bizonyítsa, hogy furcsa zenekar, a ráadás egy dobszólóval felvezetett Sepultura feldolgozás volt, a Territory. Nehezen tudtam eldönteni, hogy egy ilyen masszív életmű mellett ez gyenge és pazarló megoldás-e, vagy csak egyszerűen éppen azért fantáziadús, mert senki nem számít egy olyan számra tőlük, ami nem fejből, hanem gyomorból jön. Ez az ellentmondásos érzés igaz az egész koncertre. Objektíven azt lehet rá mondani, hogy tökéletes, mert a jó dalok adottak, az egyéniség egyértelmű, a show körítése perfekt, de szubjektíven valami fűszer, valami színpadi plusz, vagy csak egyszerűen maga a rocknroll kéne még, hogy végérvényesen letaglózó legyen a Gojira. Ehhez persze a zenekar lelkének, az énekes-gitárosnak kéne kilépnie a bőréből, szóval marad, ami van, és azért ez még így is messze-messze átlagon felüli.
