Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Egy esetben cserélném le ruhatáram fekete darabjait: ha létezne ennél sötétebb árnyalat a színskálán.” – az igaz metálarc fesztiválszezonban is az elvek embere, így mindenkinél jobban ismeri a dehidratáció fogalmát. És 40 fokban is a lehető leglogikátlanabb módon védekezik ellene. Így szinte azonnal szembesülhetett a lesújtó ténnyel, hogy az idei Fezenen nem lehet dobozos sört kapni 2%-os alkoholtartalom fölött. Ennek köszönhetően pedig Black Fridayt meghazudtoló sorok alakultak ki a pultoknál, csak éppen alacsonyabb volt a bongyor hajú háziasszonyok aránya. De kb. ez volt az egyetlen tényező, mely rinyálásra adhatott okot a fesztivállal kapcsolatban. Azon persze mindig lehet siránkozni, hogy miért nincs Tool, System Of A Down vagy hasonló hiperaktív lemezgyáros látogatómágnes a felhozatalban. Ám amíg a headlinerek között ott van Alice Cooper és az Offspring, a Sabaton és az Apocalyptica neve viszont mikroszkopikus lábjegyzetként sem szerepel, addig talán ez utóbbi problémán is túllendülhetünk. (Ignite-fotó: Bíró Edina; többi: Artlasso)
A Saxon old school heavy metalja nem különösebben kötött le, ám ebben az is szerepet játszik, hogy a Bakfark Bálint-diszkográfiából több címet tudnék felidézni, mint az ő életművükből. Bár zeneileg kissé tatásnak tűnt a produkció, maga az előadásmód nagyon rendben volt. Kiváltképp Biff Byfordé, aki úgy festett, mint egy szociológus ex-hippi, aki az egyetemi előadásokba beleunva kalóznak állt Mianmarban. A 66 éves rockfater makulátlanul énekelt, védjegyszerű zakójától pedig akkor sem szabadult meg, mikor már úgy izzadt, mint Lagzi Lajcsi a Dáridó fénykorában.
Alice Cooper hat éve Bécsben bemutatta mindazt, amitől egy színpadi monstre show átkozottul profi, szórakoztató, ám egy pillanatra sem válik röhejessé. És bár papíron fezenes performansza lemezbemutató volt, a Paranormalról csak a Paranoiac Personality című szerzemény hangzott el. A piszeorrú dzsigoló ezúttal sem Rocktogon-klubkoncertre készült a Makkay Rock Band előtt: a showelemek és a setlist nagyrésze is a 2011-es előadást idézte, ám a hasonló színvonalú „önismétlés” mindig bocsánatos bűn. Kiváltképp, hogy a ’48-as születésű Cooper ma is maximálisan hiteltelen lenne prosztatamegnagyobbodás és ízületi bántalmak elleni készítmények reklámarcaként. A slágerek közül a Hey Stoopid ezúttal pl. kimaradt, ám volt helyette Lost In America, melynek hallatán most tűnt fel először, hogy egy kvázi Beastie Boys - Fight For Your Right-cover. És ha már feldolgozásoknál tartunk: a Samael által (is) zseniálisan interpretált I Love The Dead még hőguta körüli állapotban is képes volt hidegrázást előidézni. Alice Coopert mindenkinek látnia kell élőben, azoknak pedig, akik szerint szellemi utódja, Marilyn Manson jó volt a Budapest Parkban, egyenesen kötelező jelleggel.
Amikor szombaton az UFO a Carpe Diem Álomhajójával nyitott, az barátok közt is egyenértékű volt azzal, amikor egy meteor csapódik egy árvízkárosult házába. Ezzel a húzással pedig tarkón is vágták a sulidiszkós nosztalgiára vágyó, ízléstelen énünket, így csak órák elteltével jutott eszünkbe újfent teret engedni neki. Annál is inkább, mert a nagyszínpadnál az Ignite közben belekezdett a Veteranba: az Orange Country-Veresegyház tengelyen mozgó punk/hardcore csapat helyt állt a nagyszínpadon, noha az ő zenéjük jobban működik kisebb helyeken. A hangzás nem volt tökéletes, és olykor Téglás Zoli konferanszainál is kiakadt a pátoszméter. Ez utóbbit viszont némileg ellensúlyozta azzal, hogy nála szerethetőbben senki nem beszéli a hunglish nyelvet. A program csaknem tökéletes volt, a Falu mellett a My Judgement Day, a Live For Better Days és a Sunday Bloody Sunday felpörgetett verziója is elhangzott.
Az Offspringet láttuk már minősíthetetlenül szar (2009 – Sziget) és kirobbanó formában is (2014 – Pannónia Fesztivál), így fogalmunk nem volt, mire számíthatunk ezúttal. Nos, a koncert elején úgy tűnt, csak a legrosszabbakra. Dexter Hollandről eleinte hasonló jókedv sugárzott, mintha közvetlenül színpadra lépés előtt közölték volna vele: zárolták az összes bankszámláját, és magánrepülő helyett a továbbiakban Velorexszel kell majd közlekednie. Különösen lelkesnek pedig a többiek sem tűntek, kivéve azt az ismeretlen, csontos arcú faszit, aki Noodles helyett ugrott be gitározni. (Végül rájöttünk, hogy ő az, csak szemüvege éppen új keretet kap az SZTK-ban.) A háttérben mellesleg egy sessionzenész és olykor Dexter is pengetett, egyúttal bebizonyította, hogy egy dallamos pop-punk csapat esetében a három gitár új értelmet ad az „indokolatlan” kifejezésnek. A fordulópont kb. a Want You Badnél következett be, itt már szemmel láthatólag a komplett zenekar felélénkült, vigyorgott, poénkodott az egybegyűltekkel, sőt, tűzoltóslaggal locsolta őket. Innentől pedig már az az Offspring állt a színpadon, mely három éve tömeges eufóriát okozott a Pannónia Feszten. Pedig ezúttal a Smash lemezről csak három dalt toltak el, az összes többi az obligát slágerek közül került ki. Legvégül pedig mégis a Self Esteem volt az, mely végleg elfeledtette, hogy nem tökéletesen indult ez a performansz.
