Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nagyon melegünk volt, de ettől még tök jó élményeket szereztünk a Sziget első igazi napján, még azokon a koncerteken is, amiktől előzetesen nem vártunk annyira sokat. A nap headlinere, Wiz Khalifa mondjuk azért annyira nem volt jó, de kellemesen elfüvezgetett a színpadon, és közben egyszerű és könnyen befogadható bulit csinált, amin még Nirvana is volt, és a Biffy Clyro is jó koncertet adott, bár ez túl sok embert nem érdekelt. Voltunk még The Vaccines-en is, aminek az első lemeze még mindig király, Alex Clare dupstepes-soulos popjának pedig tök jól állt az A38 sátra és az éjfél körüli kezdés.
Fotók: Salim Mahboubi//Artlasso
A szegény ember Snoop Doggja, Wiz Khalifa a Balaton Sound és a VOLT után eljutott végre a Szigetre is, aminek láthatóan nagyon örült a fesztivál közönsége, baromi sokan jöttek össze megnézni az amerikai rapper csütörtök esti fellépését. Pedig olyan hatalmas dolgokra nem kellett számítani tőle, tavaly Sopronban is csak egy eléggé sablonos haknit hozott össze, azóta pedig már annyira rápörgött a füves témára, hogy például Pablo Escobar sírjára is egy jointot rakott le tisztelete jeléül.
A szigetes koncertje is eléggé a marihuána köré volt építve, eleve egy füves cigivel a kezében jött fel a színpadra, amit pár slukk után bedobott a közönség közé. Mondjuk ha tudtuk, hogy nem most fogjuk látni az év koncertjét, akkor igazából tök jól is érezhettük magunkat, annyira laza, könnyen befogadható és egyszerű az a hip-hop, amit Khalifa csinál. Viszont az az igazság, hogy ha az ember nincs oda ezért a stílusért, akkor talán pont a dalok egyszerűsége miatt három szám után így is unalmassá válik az egész, hiába próbált meg nyitni egy kicsit mindenki felé a rapper, például egy Nirvana-betéttel is. Felém sajnos így sem sikerült, de szerintem ezt nem bánja se ő, se az a több tízezer ember, aki tök jót bulizott a koncerten. (m.adi)
Utoljára 2007-ben csinált olyat a Biffy Clyro, amire nyugodt szívvel azt tudtam mondani, hogy jó. A tíz évvel ezelőtti albumon még volt néhány olyan szám, amik egyszerűek, tökösek és lendületesek voltak, meg legalábbis látszatra egyenesek és őszinték, a legjobb példa erre a Who’s Got a Match. Aztán a 2009-es album slágerei, mint a Mountains vagy a Bubbles már sokkal teátrálisabb, nagyszabásúbb, és valahogy amerikaibb dalok voltak, amiket már nem igazán tudtam megkedvelni. A szigetes koncert előtt ezért úgy döntöttem, hogy ha eddig nem ment, most már nem is próbálom megszeretni őket, győzzön meg a zenekar élőben, ha tud. Az esély mindenképp megvolt rá, a Biffy Clyro ugyanis az évek során egész népszerű koncertzenekar lett. Idén például ők nyitottak a Guns n' Roses-nak kb. hetvenezer ember előtt a Stade de France-ban és néhány más koncertjükön is, a Glastonburyn pedig ugyanúgy a fő színpad fél nyolcas sávjában léptek fel, mint tegnap este a Szigeten.
Na most ehhez képest a szigetes koncertjük rohadtul senkit nem érdekelt. Ennyire kevés embert a nagyszínpad előtt talán még délután négykor se láttam soha, mint itt a koncert kezdetén, második számú headlinerhez képest egyszerűen nevetségesen kevesen voltak, na. Pedig amúgy néhány üresjárat és lassabb szám kivételével abszolút jó volt ez a koncert, mert azok a dalok is jól működtek élőben, amik otthon túl hatásvadásznak tűntek, és a zenekar is kitett magáért és igyekezett jó bulit csinálni. Simon Neil énekes nagy átéléssel nyomta végig a koncertet, gyakorlatilag minden szám után gitárt cserélt, és még nekem is tetszett, pedig én a lányokat szeretem, úgyhogy gondolom a másik nemnek meg főleg. A zenekar lelkesedése aztán átragadt a közönségre is, és a koncert végére már nem volt olyan kínosan kicsi a tömeg, meg persze azt is tudom, hogy a Biffy Clyro azért attól messze van, hogy a legnépszerűbb gitárzenekarok között emlegessék, de mindenesetre a közönséget látva azért nem csoda, hogy a Sziget szervezői egyre inkább DJ-ket hívnak meg headlinernek. (m.adi)
Nem lehet annyira jó dolog mostanában The Vaccines-tagnak lenni. Azzal kell ugyanis szembenéznie az embernek, hogy a zenekara nagyon ígéretesen kezdett, első albuma óriási siker volt, aztán valahogy egyszerre fogyott ki az indie rockból a lendület, belőlük meg a frissesség és a kreativitás. Azóta nem nagyon sikerült emlékezeteset alkotni, elég csak megnézni a zenekart a Last.fm-en, a What Did You Expect from The Vaccines?-nek ötször annyi hallgatója van, mint az azt követő Come of Age-nek, és tízszer annyi, mint a két éve megjelent harmadik albumnak, az English Graffitinek. Szóval úgy tűnik, hogy a színtérrel együtt folyamatosan jelentéktelenedik el a zenekar is, kiutat pedig nem nagyon látni.
Persze ez lehet csak valami hülye magyar hozzáállás, mert a zenekar tagjain semmi nem látszott belőle tegnap este az A38 sátorban. Inkább az látszott, hogy nagyjából szarnak mindenféle ilyen kételyre, meg mondjuk olyan dolgokra is, mint a színpadi megjelenés, Justin Young énekes például fekete Adidas melegítőgatyába tűrt fehér ingben, becsületes angol árufeltöltőnek kinézve ugrálta végig a koncertet. Amin egyébként nem voltak túl sokan, nagyjából az ötödik sorig egész kényelmesen előre lehetett sétálni, de ezt most inkább pozitív dolognak tűnt, mert akik ott voltak, azok viszont tök jól ismerték a zenekart, és így szinte olyan volt a hangulat, mint egy klubkoncerten. Játszott néhány új dalt is a Vaccines, amik nem voltak rosszak, de a közönség a legjobban a régi számoknak örült, amiket tök jó volt újra hallani élőben, azokból meg eljátszották mindet, amit el kellett, úgyhogy azt hiszem, a szinte pontosan egyórás buli után nagyjából mindenki elégedetten mehetett haza a koncertről, aki a londoni srácokat választotta Wiz Khalifa helyett. (m.adi)
Alex Clare már akkor is egyslágeres előadónak volt elkönyvelve, amikor 2013-ban lépett fel a Nagyszínpadon és ez még idén, négy év elteltével sem változott semmit. Ami viszont igenis a javára vált Clare-nek azt az Otp Bank Színpad, azaz az A38 sátor adta meg számára, na meg az éjfél körüli kezdés, és így egy meghitt, rockosabb elemekkel megtűzdelt soulos órát tudott nyújtani a Sziget lakóinak. Más kérdés, hogy az a bizonyos egy sláger, a Too Close már anno is kilógott kissé a repertoárjából, mégis tagadhatatlan, hogy a legnagyobb és talán az egyetlen tombolás ez alatt a szám alatt volt. De ez rendben is van így, a brit énekes körülbelül ugyanazt a színvonalat tudta nyújtani, mint februárban az igazi A38 hajón, csak ő egy másik mércén szerepel, mint amelyen Diplo, a Too Close producere mozog. (Tina)
