Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Elég visszafogott nappal zárt a 2017-es Sziget Fesztivál, de azért elcsíptünk pár jó koncertet, a Magyarországon még soha nem látott The Kills-re és az újra az első lemezével turnézó Interpolra nem nagyon lehetett panasz, és még az alt-J is rendben volt ezúttal. Birdy-nek viszont túl nagy volt a nagyszínpad, az End Show pedig nem túl meglepő módon fájdalmasan prosztóra sikerült. Még jó, hogy rögtön utána meglestük Dubem K kedvesen amatőr fellépését, na meg voltunk Motorpsycho-n és Shygys-on is.
Fotók: Kozmári Attila
A Sziget utolsó napján sokszor már csak a túlélésre játszunk, és délután négykor még az se biztos, hogy bármelyik színpad közelébe is merészkednénk. Hát ez pont az utolsó nap lett volna nagy hiba, ugyanis a The Kills ebben a szerencsétlen idősávban is meglepően jó koncertet tudott csinálni. Alison Mosshart és Jamie Hince duójának lassítva zúzós dalai még a szikrázó napsütésben is sokakat megmozgattak. Ugyan Alison Mosshart szemei ugyanannyira táskásak voltak, mint így hét nap elteltével nekünk, de hát egy ilyen laza rockénekesnőtől ez szinte szükséges is, Jamie-vel, a banda gitárosával pedig jól kiegészítették egymást. Azt azért nem mondanám, hogy a népszerűbb Doing It To Death-re vagy a meg is klipesített Siberian Nights-ra nagyobb tombolás lett volna, mint a koncert alatt végig, de úgy összességében érdemes volt a sorok között lenni. (Tina)
Nem rossz dolog huszonegy évesen ott tartani, hogy az embert meghívják fellépni a Sziget nagyszínpadára, ráadásul nem valami háttértáncosként, hanem egy olyan produkcióval, ami abszolút a személye köré épül. Birdy-vel pont ez a helyzet, de ő már eléggé hozzá is szokhatott ehhez a dologhoz, abszolút kimunkált és profi produkciót láthattunk tőle. A Hampshire-i lány andalító zenéje mondjuk nem különösebben illik a nagyszínpadra, amit a közönség úgy reagált le, hogy gyakorlatilag többen hallgatták a tér hátulján a fák közötti árnyékban ücsörögve a koncertet, mint ahányan a színpad előtt álltak, de ez még a kisebbik gond.
A nagyobbik az, hogy hiába van élőben is szép hangja az énekesnőnek, hol zongorán, hol gitáron kísért lassú és érzelmes dalai tíz perc után dögunalmassá váltak. Ezen az sem segített, hogy a tizenhat számból hat nem is az övé volt, mert Kate Bush Running Up That Hill-jét vagy a Naked and Famous Young Blood-ját is a saját stílusára formálta, így a feldolgozások egyáltalán nem hoztak új színt a koncertbe, ami igazából akkor lehetett volna élvezhető, ha maximum húsz percig tart. (m.adi)
Kevés olyan műfaj létezik a gitárzenék között, mely alkalmasabb lenne egy komplett civilizációk unalom általi elpusztítására, mint a stoner rock egy bizonyos válfaja. Ez utóbbi lényége, hogy a zenészek előre megfontolt módon minimalizálják az emlékezetes gitár- és énektémák számát, a dalközpontúságnak bemutatva végeláthatatlan, pszichedelikus jammelésekbe bonyolódnak. A Motorpsycho ennek értelmében kb. a Sátántangó zenei megfelelője. A norvég trió szerzeményei azt a jólismert hagyományt idézték, mikor a Csepel Művek területén próbáló zenekarok tagjai a negyedik üveg sör elfogyasztása után hangszert cserélnek, és húszperces improvizációkat nyomnak le minden különösebb cél nélkül. (Ez különösen fájdalmas tud lenni, ha egy-két bluesrajongó is akad a csapatban.) Az amúgy meglehetősen állat, old school fazonú zenészek egyébként sem nagy showmanek, ellenben olykor fájóan hamisan gajdoltak a mikrofonba. Ám az adott közegben még ennek is örülhettek azok az Obituary-, Black Sabbath- és Slayer-pólós arcok, akik jó 13 éve időcsapdába zuhantak, és abban a tudatban lézengtek, hogy az Anthrax bármikor kezdhet a nagyszínpadon. (nausea)
Az egyik leghipszterebb formációnak titulált alt-J két évvel ezelőtti fellépése a Szigeten nem épp úgy sikeredett, ahogy arra számítani lehetett. Hiába volt ugyanis olyan jó őket hallgatni otthon, a négy fal között, élőben altatóként funkcionált a zenekar, és ami a koncertből megmaradt, az szinte csak a csalódottság volt. Most viszont pont azt a fellépést nyújtotta a banda, amit a Sziget már 2015-ben is megérdemelt volna. A főként képzőművészetin végzett tagokból álló alt-J – szerencsére – ezúttal sem csinált egy egymást agyontaposó koncertet, annál inkább fókuszált arra, hogy egy meghitt, egymásra hangoló másfél órát nyújtson a közönségének. És ez azért nem kis feladat. Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy ami nagyban jellemzi őket és a zenéjüket, az pont az a visszafogottság, ami a nagyszínpadon csak ritkán mutat jól.
Most viszont igyekeztek a tempósabb számaikat előtérbe helyezni, és így elalvás helyett egy kellemes alterrock/indie koncertet kaphattunk mindenféle színpadi sallang nélkül. Az abszolút slágerré vált Breezeblocks most is záró akkordként szerepelt a setlistjükön, viszont az új albumuk számainak a felét is eljátszották, ami jót tett az összképnek. Egy kicsivel nagyobb tudatosság a közönség irányításában és a színpadi jelenlétben azért még belefért volna, főleg egy fesztiválon, de egyébként meg valahol még szép is, hogy egy, az alter körökben „trendibb” zenekar mer kizárólag a dalaira hagyatkozni. Csak kérdés, hogy mennyire éri ez meg. (Tina)
Mindig meg tud lepni egy kicsit a Sziget sajnos már hagyományosnak mondható end show-ja azzal, hogy mintha minden évben megpróbálnák felülmúlni prosztóságban, képmutatásban és parasztvakításban az előző bulit. 2017-ben Dimitri Vegas és Like Mike kapta azt a nagyszerű feladatot, hogy tisztességes zárókoncert helyett levezényelje a Balaton Sound afterpartyját, akik egyébként testvérek, és 2015-ben a DJ Magazine a világ legjobbjának választotta őket. Ez viszont cseppet sem számított kedd este, mert a szettjük pont ugyanolyan volt, mint bármelyik másik EDM-sztáré: tele volt dropokkal, kiállásokkal, übergagyi szintihangokkal és véget nem érő veretéssel, az alapanyagot pedig gyakorlatilag bármi szolgáltathatta a pár évvel ezelőtti bulislágerektől a Wonderwallig. End show lévén mindez meg volt támogatva eszméletlenül sok lézerrel, konfettivel, lángcsóvával és világító rúddal, Like Mike pedig állandóan belehazudta a képünkbe, hogy mi vagyunk a legőrültebb közönség, még akkor is, amikor konkrétan nem jött össze a betanított koreográfia, hogy még egyértelműbbé váljon, hogy ez az egész szar nem működne a csili-vili körítés nélkül. De hát ha ez kell a népnek, és láthatóan ez kellett, akkor nincs mit tenni. (m.adi)
Közvetlenül az End Show után kezdett az Afro-Reggae színpadon Dubem K, aki fél éve valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy fel fog lépni a Szigeten. De ha már így alakult, elhozta a barátait is, és egy tök jó bulit csinált annak a két-háromszáz embernek, aki megjelent a színpad előtt. A koncert persze a Búzadarára volt kihegyezve (amiből a közönség egy tagja hozott is egy csomaggal, hogy aztán jól szétszórhassa), a számok előtt a rapper mindig belengette, hogy na most jön majd, aztán szólt, hogy még nem, még nem. Amikor végül igen („Búzadara, most”), akkor indult be igazán a buli, annyira, hogy a koncert legvégén még egyszer el kellett játszani a dalt. Ekkor már a DJ is hatalmas mosollyal ugrált a színpad közepén a többiekkel, és az egész koncertben az volt a legjobb, hogy látszott a fellépőkön, gyakorlatilag el sem hiszik, hogy most ez történik velük, de borzasztóan örülnek neki. Dubem K így a fesztivál egyik legszerethetőbb koncertjét adta, és akkor sincs baj, ha jövőre már azt se fogja tudni senki, hogy ki ő, mert ezen a nyáron akkor is szép pillanatokat tudott okozni egészen sok embernek. (m.adi)
A délután a nagyszínpadon fellépő Birdy nagyjából épp akkor nőhette ki első rugdalózóját, amikor az Interpol megalakult húsz évvel ezelőtt New Yorkban, és valószínűleg akkor tanult meg olvasni, amikor a zenekar kihozta máig legnagyobb hatású lemezét, a Turn On the Bright Lights-ot 2002-ben. A zenekar fellépése önmagában nem is lett volna olyan nagy szám, hiszen jártak már a Szigeten többször is, de ezúttal épp a kultikus lemez tizenöt éves évfordulója alkalmából turnéznak, ami azt jelenti, hogy eljátsszák az egészet az elejétől a végéig minden alkalommal.
Ezek után mondjuk elég meglepő volt, hogy a koncert az Untitled gitárhangjai helyett a Not Even Jail dobjával kezdődött, de egy négy számos bevezető után tényleg jött a Turn On the Bright Lights. Mivel a lemeznek alig van gyenge pontja, és tele van nagyon erős dalokkal, azt már előre lehetett tudni, hogy ebből egy jó koncert fog kisülni, és így is lett, különlegesnek viszont nem éreztem annyira ezt az estét, mert igazából a három évvel ezelőtti koncert is jó volt, pont ugyanolyan piros fényekkel, mint amik tegnap este is beborították a színpadot. De végül is nem nagy baj ez, a Sziget így is kapott egy normális lezárást a szervezőktől, amin veretés helyett jó zenére lehetett elbúcsúztatni a fesztivált. (m.adi)
Minden fesztivál végére kell egy elmaradhatatlan záróattrakció, mely méltó összefoglalása az elmúlt néhány napnak. Nos, ezt a szerepet szebb időkben a Flash töltötte be a megboldogult Bahia Színpadon, idén többek között a Shygys. „Az utolsó bassza be az ajtót maga után!” – nos, a kultikus zárszó ugyan tőlük nem hangzott el, de kétségtelenül bebasztak bizonyos ajtókat, melynek következtében a világ pár óráig nem volt ugyanaz. A performansszal mellesleg semmi baj nem lett volna, ha az egykori Jay Dee, Julian és Martin egy akkora méretű idézőjelbe teszi mindezt, mely a Marsról is jól látható. Ezzel szemben mintha csak a Kozso-tincsből klónozott egykori fiúbanda (mínusz Brandon és Zak) állt volna a színpadon: ugyan mindhárman emelkedett hangulatban voltak, ám ezt leszámítva semmi nem utalt rá, hogy a produkciót az Úr 2017. évében… le sem merem írni… ne gondolnák komolyan. Ezt erősítette többek között az is, hogy egy új dal(!) is elhangzott, illetve egyetlen hamis hang nélkül fojtották az egybegyűlteket Szíves Bocsok által kiöklendezett rózsaszín pillecukorba. Mikor aztán az ominózus Hellóval megkaptuk a nyakunkba egy golden retriver falka egyévnyi nyáltermését is, úgy éreztük, ideje kenuba szállnunk, és eleveznünk a kijárat felé. Viszlát, Sziget, jövőre veled ugyanitt. Ha és amennyiben. (nausea)
