Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha augusztus eleje, akkor az a be nem tartott ígéretek ideje. Itt a Brutal Assault, ideje hát megint valakinek megígérni, hogy persze, azt a szuperritka cseh sört mindenképp meg fogom kóstolni. Nem Kozelt és Pilsnert persze, hiszen az ismerősnek mindenképp bizonyítania kell, hogy ő ismeri az igazi különlegességeket is. Ha innék sört, sem kapnék úgysem az életben sehol olyat.
És persze magának is fogadkozik az ember. Most minden nap délelőttől egész éjjel fél háromig töltekezem majd, nekem aztán be fogja hozni a buli az árát! Ketté nem szakadhat senki, de cserébe megnézek minden érdektelen vackot, legalább ezeket is ki lehessen pipálni a listán, ha esetleg a Metálrendőrség számon kérne. A vége persze az lesz, hogy az éjjel kettes Mourning Belovethet már biztosan nem várom ki, de délután négykor kint szenvedek Prongon. Komolyan van olyan, hogy Prong-tábor? – merengek, de azért belül díjazok minden megjegyezhető dallamfoszlányt. Jó metálos nem bántja az elárvult fémzenét, amit még a Petőfi rádió is elhallgat ugyebár. (Biztos elhallgatja annak cseh megfelelője is.)
Számtalan érvet lehet felsorakoztatni a Brutal Assault mellett. Egyrészt persze vannak azok az apróságok, mint hogy nem túl drága, cserébe pedig olyanokat lehet látni, mint sehol máshol. Fontosabb viszont, hogy finomak a sörök, a cseh lányok a legszebbek a világon, és hogy Akela. Na meg már ambient sátor is van.
Hagyjuk viszont a céltalan, metáloshoz méltatlan ironizálást, és miután falhoz állítottunk egy sor Metallica-pólós, de a For Whom the Bell Tollst nem ismerő Sziget-látogatót, vágjunk is bele. A fesztiválozó lelkes, ezúttal elsőre be is engedték, és nem kellett a város közepéig visszasétálni nyitva lévő bankért, csak mert korona helyett az elővételes jegyet euróban kell fizetni. Mindegy is, a sikert ünneplendő rögtön meg is lehet hallgatni a nyitóbandát, ha már szerencsére nem egy noname szlovák heavy metal zenekarról van szó. Sludge-hardcore-nak hirdetik a God Mothert, ami papíron jól hangzik, de sajnos Kylesa- vagy Black Tusk-szintű finomságra nem kell gondolni. Láthatóan a The Dillinger Escape Plan különösen fontos nekik, ezt el is mondják, Sebastian énekes pedig ugrál és a magasba is mászik a hasonlat kedvéért.
Nem sokkal később a szintén svéd The Lurking Fear csap a húrok közé. Tompa Lindbergék új szupergruppja még szárnyait bontogatja, de persze érződik a professzionalitásszag, hogy itt mindenki valaki, aki alapcsapatával jóval fontosabb programidőt kapna. Adrian Erlandsson a dobok mögött, Andreas Axelsson basszusgitáron bizonyít, a kellemes svéd fűrészelés pedig remek alaphangulatot csinál, még ha sok eredetiség nincs is benne. A The Infernal Dread azért élőben is húzós egy darab.
"Na, megyek, megnézem, mit tudnak Fleshgod Apocalypse-ék. Nem mintha nem láttam volna már ötször" – szánja el magát ismerősöm, és már érzem, hogy itt különleges produkciónak nézünk elébe. A maszkabál meg is kezdődik, felvonul az összes nemesnek öltözött amigo, illetve a szoprán menyecske, aki valamiért egy szárnyakkal díszített aranyfogassal kezd hadonászni. Az eszköz funkciója nem teljesen világos, de kétségkívül hatásosan fest, jó erőset lehet koppintani vele az ember lábára. A death metalba hajlónak beállított nagyívű prüntyögés mondjuk nehezen áll jól bárkinek is, nekik sem. Nem baj, egy eurovíziós dalválogatáson még sikerük lehet, és átlagemberekkel elhitethetik, hogy ez a metalzene, hajrá!
Az avantgárdos, különös elemekkel megbolondított kanadai death metalos Gorguts persze kötelező látnivaló. Ó, ha a Hufnágel Kevinhez mentem volna hozzá – sóhajt nagyokat Paula, aki egykor emigrálhatott is volna, de inkább a Pokolgép-pólós Gézát választotta, mert lazábban nyomott be hat pofa sört. Azóta kinek a várpalotai rocksátor, kinek a '98-as Obscura lemez dicsfényében való sütkérezés jutott. Muszáj hát végignézni, ha húsz perc után le is lépnék kajálni. De hát hogy nézne az ki.
A Haiku Funeral drogos-füstös industrial-ambientje különös képződmény. Azt hihetnénk elsőre, hogy valami szörnyű végeredmény fog kisülni, amire Deathstars-loliták emelgetik a holdjáróikat, de szerencsére nem erről van szó. Az If God is a Drug című, 2010-es lemezük remek hallgatnivalónak bizonyult, így vártam, hogy a franciák bizonyíthassanak az ambient színpadon. Nem csalódtam: a foteles-kanapés koncertteremben nagyon jót aludtam rájuk, és amikor néha felemeltem a fejem egy-egy vadabb rikoltozásra, elégedetten nyugtáztam magamban: ez tényleg jó.
A norvég énekesnős Madder Mortemre 2009-ben kaptam fel a fejem. Eight Ways című albumuk az addigi pálya betetőzése volt, rajta olyan hol merengősebb, hol lendületesebb slágerekkel, mint az Armour, az A Different Kind of Hell vagy a Life, Lust and Liberty. Azóta kicsit leültek a dolgok: tavaly jött ki az új lemez, de a Red in Tooth and Claw-t a csapat top hármas listájáról kiszorítja a Deadlands (2012) és a Desiderata (2006) egyaránt. Azért így is kellemeske volt, a Fallow Season pedig egy remek koncertnótára sikeredett. Hét éve már láttam őket ugyanitt, Agnete M. Kierkevaag énekesnő pedig azóta sem vesztett lelkesedéséből. Olyan átéléssel képes ugrálni és topogni erre a skandinávoktól szokatlanul életvidám (de persze olykor melankolikus) progra, hogy azt bárki megirigyelhetné. És bár a Life, Lust... nagyon hiányzott élőből, de kárpótlásul itt volt nekünk a The Little Things. Másnap sikerült is elkapnom két szóra Agnete-t, ő pedig megosztotta velem azt a szuperexkluzív infót: ősszel lesz turnéjuk, de nem fogja érinteni Budapestet. (Kedvesen lefelé is biggyesztette a száját, bár gondolom 2001-es E-klubos koncertjük óta először találkozott élőben magyar rajongóval.)
A lengyel Arrm fellépésének csak a végére értem oda, de újabb izgalmas produkciót fedezhettem fel az ambient színpadon. Lassan építkező, elringató instrumentális zenét tolnak a post-black Thaw tagjai itt. Mikor az ember felfedezi, hogy máshol meg az Aluk Todolóval játszanak együtt, azért csak összefut a szájában a nyál.
Amikor bejelentették a budapesti koncertre a teltházat, már azt hittem, nem látom többé a Dillinger Escape Plant. Aztán egy baleset miatt kénytelenek voltak dátumot csúsztatni, de közben kiderült, hogy fellépnek majd Jaromerben is. Ugyan a legendás A38-szétszedős bulit sajnos nem volt alkalmam látni, de azóta párszor már csekkoltam Greg Puciato énekes színpadmászási technikáit. Rég volt a legutóbbi alkalom is, így azért jó volt utoljára megnézni a feloszlását bejelentő csapatot. (Még ha két év múlva már jönne is a visszatérő buli.) Nem is lett rossz persze a legutóbbi Dissociation, még ha gondolom koncerteken mindenki a Milk Lizardot, a Black Bubblegumot és a hasonló slágereket várja. (Nyilván én is.) De a Symptom of Terminal Illness méltón illeszkedik ebbe a sorba. Szóval remélhetőleg hallunk azért még kedvenc káoszharcosainkról.
Amennyire örültem, mikor hallottam, hogy huszonöt év után újra koncertezik a Master's Hammer, annyira tartottam is a korai lemezekre való koncentrálástól. A kezdet kezdetén direktebb black metalban utaztak még, és inkább a feloszláshoz közelítve mozdultak el az avantgarde felé. Nyolc éve aztán visszatértek, és a Mantrasszal, vagy a tavalyi Formulaevel újabb remekműveket tettek le az asztalra. És kevés elborultabb avantgárd mestermunka létezik, mint a csehek 1995-ös albuma, a Slágry. Ehhez képest kár volt aggódni: ha a Slagryt hanyagolták is, akadt azért (majdnem) zárásként Vracejte konve na místo (2012), de még Jáma Pekel (2009) is. Utóbbit Prágában még Nergallal adták elő, de azért nem volt rossz nélküle sem. Persze, az élő fellépés nem a nagy avantgárdkodás terepe, de a Fred Krueger-kinézetű énekes és csapata így sem a konvenciók mestere. Még akkor is, ha fürdőruhás, kecsefejes nőket Sátán-pózban a színpadra állítani azért nem egy nagy reveláció. Szerencsére legalább az első este nem volt olyan hideg, de akkor is. Minimum arany élőszobrokat kellett volna odaállítaniuk a cseheknek, az elég avantgárd lett volna. Na mindegy, azért a Já mizérií osudu jsem pronásledová és a többi szám így is olyan volt, mint a címük: mint mikor Csipkerózsika világában menekülünk a sárkány elől, a földből tüskebokrok nőnek ki, és közben még a reggeli köptető hatásával is küzdenünk kell.
Az Overkillt csak távolból figyeltem, de így is döbbenetes élményt jelentett. Azt eddig is tudtam, hogy a legtöbb thrash énekes olyan, mint akire rátörték a wc-ajtót, de az még nekem is újdonság volt, hogy az Overkill Mickey egeret szerződtette énekesként. Ahogy láttam, másoknak is, mert mindenfelé emberek próbálták utánozni Blitz sajátos hangfekvését. Igazán senkinek sem sikerült.
A Batushka-színház szintén úgy tűnik, reakcióra késztet mindenkit. Két év alatt a hype rendesen felpörgött, olyannyira, hogy idén minden sarkon Batushka-pólós fesztiválozóba botlott az ember. Emiatt persze rögtön érkeztek a fanyalgók is. De hát egy kaptafára megy az egész, hörgik az ugyanolyan death metal bandákat kedvelők. A zene másodlagos, csak a show számít – berzenkednek az erdőjáró black metal csapatokért lelkesedők. Úgyhogy nem árt leszögeznünk: a lengyelek ortodox feketemiséje zeneileg is kimondottan újszerű, izgalmas. Persze, az sem másodlagos, hogy a körítés magára vonzza a figyelmet, de hát a Ghost sem lenne népszerű csupán az imidzs miatt. A Litourgiya-számok pedig épp elegendőek egy egyórás, végig lendületes programhoz. Aztán majd meglátjuk, ha jön még album, mennyire tudnak újat mutatni.
Éjjel kettőkor Wolves in the Throne Room-ot nézni kihívás. Az ember már nincs igazán magánál, a kiutazással együtt fenn van szinte két napja, de így is akad, ami kihagyhatatlan. Legalább ha kellemes füstölőillat nincs is, mint hét éve a Dürerben, révülni, transzba esni így is lehet álom és ébrenlét határán. Az amerikai post-black egyik legeredetibb képviselői ennyi év után sem fáradnak, amire remélhetőleg szeptemberi új lemezük, a Thrice Woven is jó példa lesz.
A csütörtököt a Miss May I-jal kezdtem, hogy megbizonyosodjak felőle: mindig van lejjebb a hasonló csapatokat illetően. A két nappal későbbi While She Sleeps-szel együtt is mintha csak valami titkos laboratóriumban gyártanák ezeket a csapatokat, hogy aztán Impericon Never Say Die-jellegű termékbemutatókon lehessen mutogatni őket. Mondjuk a While She Sleeps-nél legalább szívettépő kórusok is vannak a biggest fuckin' circlepitre való felszólításon túl, na de akkor is. Mit mond el egy színtérről az, ha a Deez Nuts és az Emmure számítanak már a húzóneveinek, x évvel a Myspace-éra bukása után? Vannak bajok, annyi biztos.
Az Arkonának csak az elejét láttam, de ez elég volt ahhoz, hogy ne is sajnáljam a későbbiek kimaradását. Évek óta próbálkozom, de a Yarilón túl semmi mást nem tudok megjegyezni a szláv folkban utazó oroszoktól, és ez továbbra sem látszik változni. Nem segít a dolgokon, hogy Masha énekesnő mintha nem tudná, hogy egy zenés-táncos ugri-bugri csapatot vezet, és a színpadon lelkesen tolja a vad medvevadász amazont. Kinek áll ez érdekében?
A The Great Old Ones a Gorgutshoz hasonlóan szintén a kötelező látnivalók közé tartozott. A sűrű, vad post-black viszont inkább otthon, lemezről hallgatva fejti ki hatását. Éjszaka, a sötét szobában a befogadó tényleg úgy érzi, hogy elmerül valami mélységes mély folyamban, ahonnan csak akkor menekülhet, ha Lovecraft-történetekkel pusztítja el az agyát. De ne legyünk igazságtalanok: akármilyen fárasztó is tud lenni egy gótikus dark horror, amíg olyan minőségi zenéket inspirál, mint a The Great Old Ones, nincs nagy baj.
Egy két órás Swans-koncert jóval emberpróbálóbb kihívásnak tűnhet a maga monoton zajörvényével, idegtépő hangtornádójával. Akadt, aki nem is bírta idegekkel: az egyik biztonságis például bőszen mutogatta a másiknak öt perc után, hogy legszívesebben fejbe lőné magát. Ezután jött csak, hogy kigúvadt szemekkel konstatálja az extra műsoridőt. (Rövidített programmal készülnek, fogalmazta meg egy ismerősöm.) Annyi évig vártam, hogy ezekből a marcona emberekből valamiféle reakciót kiváltson a mögöttük zajló őrület, de ez a szenvedés minden várakozást megért. Ahogy a Swans koncertje is: ilyen az, amikor a szélsőséges kísérletezgetés öncélúnak nem, hatásosnak annál inkább bizonyul. Michael Gira énekes is kitett persze magáért: úgy átadta magát a fájdalomnak, hogy majd' a föld nyílt meg alatta, aztán máris mindenható karmesterré vedlett át, és irányította az egész pokoljárást. Soha nem csináltam ilyet, de a kedvetekért megteszem – metálvillázott egyet a vicces kedvű öreg.
Az Emperor bizonyult idén a legnagyobb érdeklődést kiváltó produkciónak. Nem is meglepő: a norvégok húsz évvel ezelőtti népszerű lemezükkel, az Anthems to the Welkin at Dusk-kal készültek. Ami valóban jól sikerült mű lett, bár a bemutatkozó In the Nightshide Eclipse-et azért jóval időtállóbb produktumnak mondanám. Persze mindkettő óta sok idő telt, de Ihsahnék még így is képesek megidézni a régi tüzet. Még akkor is, hogy ha egy sötét sikátorban szembetalálkoznék a frontemberrel, előbb nézném informatikusnak, mint black metal legendának. A szóló fellépései után azért jó volt őt a nagy múltú csapat élén látni.
Sajnos ezt követően az Opethet csak félig-meddig láthattam az ambient színpad soron következő előadója miatt. Nem is biztos, hogy baj: a svédek hangosítása borzalmas volt, Akerfeldtből alig valamit lehetett hallani. Mikor már harmadszor eszméltem, hogy nahát, az előbbi milyen kellemes érzéseket keltett volna bennem, ha hallom is őket rendesen, inkább távoztam a Sorceress-szel amúgy nálam újból betaláló proggerek bulijáról.
Nem véletlenül, ugyanis az érdeklődők egy ördögi megnyilatkozás szem- és fültanúi lehettek. A gonosz rövidnadrágot és szemüveget visel, Mories névre hallgat, és barátnőjével, Grietje de Haannal közösen tolja a kegyetlen experimentális pusztítást. Black metal és noise egyaránt van a Gnaw Their Tongues-ban, ami az egyik leggonoszabb hallgatnivaló, amivel valaha dolgom volt. Jó, hogy vannak még ilyen kedves családi projektek a világon. A 2005-től aktív GTT-t persze nehéz behatóan ismerni, annyi gyűlölettől fröcsögő számot a világba okádott már, de Mories ezen túl is vagy tucatnyi egyéb projektet működtet. Mindenesetre aki hallotta már a Nihilism Tied Up and Burning-et, tudja, mit várhat. Persze, nem az ambient színpadról lenne szó, ha az érdeklődők nem a színpad előtt ülve követték volna nyomon, ahogy előttük a pokol kapu megnyílnak, magába szippantva keverőpultot, barátnőt, mindent. Nem tudtam, mit várjak, de a gitárral és üvöltéseivel kiálló Mories bizonyította, hogy élőben is működik ez az egész.
A pénteki Ulcerate-re ugyanaz áll, mint a The Great Old Ones-ra és a Gorgutsra, azzal a különbséggel, hogy itt a hamarosan zuhogni kezdő eső szerencsére eldöntötte, hogy amúgy se akarjak nagyon messze menni. A játéknak itt már technikás death metal a neve, azon belül pedig a nívósabb csapatok közé tartozó bandáról van szó. A Vermis például 2013 egyik legjobb lemeze volt szerintem, de hiába, ha élőben az ilyesmi előbb-utóbb unalomba fullad. Ebből a szempontból jóval emlékezetesebb volt a zárónapról a Zhrine: az izlandiak atmoszférikus death-je jóval inkább illik a színpadra.
Vagy épp az Igorrr őrült cirkuszi előadása. A franciák jó pár éve megnyertek már a játékos bolondériájukkal, és a legújabb Savage Sinusoid-dal csak fokozták a fokozhatatlant. Gautier Serre és társai amúgy is hasonlóan aktívak a francia, mint Mories a holland színtéren. Az Öxxö Xööx, a Whourkr, a Corpo-Mente és a Ricinn mind ebbe a körbe tartozik, és egytől egyig érdemesek a figyelemre. Laure Le Prunenec énekesnő épp annyira lenyűgöző a Diamanda Galas-os Ricinnben vagy a Corpo-Mentében, mitn Laurent Lunoir a doom-dark Öxxö Xööx élén. Az Igorrrba pedig minden őrületet becsatornáztak, amit csak tudtak, élőben is komplett előadást tolva. A hol operáson áriázó, hol megragadóan dalolászó Laure éppúgy magára vonzza a figyelmet, ahogy a bizarr csápos mikrofonnal ősemberkedő, Apocalypto-ból szabadult Laurent Lunoir. Ritka, hogy egy csapat új számait épp annyira lelkesen fogadják a koncertlátogatók, mint a régi kedvenceket, de hát a Cheval és az Opus Brain már legalább akkora slágerek a zenekartól, mint mondjuk a Tout petit moineau. Volt itt minden, mint a búcsúban: barokk, triphop, breakcore, elektronikus őrület és death metal, mikor mire volt szükség. Kihagyhatatlan lesz az őszi pesti bulijuk is.
A soron következő Swallow The Sun mindig képes átverni. Rendre azt hiszem, hogy szeretem a zenéjüket, aztán az első taktusok után derül ki, hogy a körítésen és egy-két szépséges pillanaton túl ez csak középszerű borongás egy középszerű zenekartól. Nem segít a doomnak mondott muzsika befogadásán az sem, hogy az énekes előszeretettel öltözik Fred Durstnek.
A nem sokkal később színpadra álló Carcass már annál nagyobb kedvenc, mondhatni, alapzenekar. A metalhoz is nagy részt egy korai Earache-válogatásgyűjtemény vezetett még el, ahol egy-egy cédé egy stílus legjobbjait foglalta össze. Volt minden, grindcore, death metal, industrial, miegyéb, és ahogy rémlik, a Carcass valahogy mindegyik lemezre befért valamivel. Most a Morbid Angel helyett ugrottak be, de nem volt ez rossz csere: a Radikult helyett a Keep on Rottingot is szívesen elhallgatja az ember.
Éjfél utánra még maradt egy kis God Is An Astronaut, amit láttam ugyan már öt éve Budapesten, három éve pedig Jaromerben, de hát az ő post-rockjuk annyira szépséges, hogy azt lehetetlen megunni. Instrumentális zenéjükkel is olyan felfokozott hangulatot csinálni, mintha csak egy énekes is fűtené a nézőközönséget, amelynek szinte már kedve támad énekelni a jól ismert slágereket. Alig-alig játsszák, de érdemes meghallgatni a Zodiac-et: ha post-rockról van szó, nálam ezé a számé az abszolút elsőség.
Ahogy tavaly, úgy idén is az utolsó napra már csak a töltelék maradt számomra. Kevesen próbálkoznak atmoszférikus death-szel, az ilyesmi inkább black metallal vegyítve szokott menni, de a Zhrine sikerrel használja ki a piaci rést. Sűrű és hangulatos zenéjükről úgy érezzük, minden percében kínál felfedeznivalót, és otthon újra is akarjuk hallgatni, meghallva a korábban nem észlelt finom részleteket.A Zhrine mellett az egyetlen kimagasló koncertet még az Oathbreaker adta, akik énekesnővel tolják a sűrű, kompromisszumképtelen post-blacket. Hihetetlen, Caro Tanghe hogyan képes a finom énekelgetésről egyszer csak veszett visításra váltani, majd porig sújtva fetrengeni és temetni a világot. Érdemes megtekinteni a 10:56 / Second Son of R. klipjét, hogy lássuk, mire képes ez a lassan tíz éve alakult belga csapat.
A Tiamat annál nagyobb csalódás volt később, bár sokat nem is vártam tőlük, de még azt sem teljesítették. Mint a finn Swallow the Sun-nál, itt is éreztem, hogy „na, itt lenne a lehangoltság és a beborulás helye”, de valahogy nem követte igazi átlényegülés a dolgot. A lassan harmincéves zenekarnak voltak jobb és rosszabb korszakaik is, de ez a mostani fellépés biztos nem fog bevonulni a dicsőségcsarnokukba. Ahogy a nem sokkal későbbi Amorphis sem zavart sok vizet. Jó pár éve gyarapítják már a tralala-zenekarok sorát, de azért így is tudnak kellemesen slágeres albumokat összehozni. Igaz, a legutóbbi, amit jó szívvel idézek fel tőlük, a 2009-es Skyforger, és a mostani koncertről is a Silver Bride volt még, ami úgy nagyjából megmaradt. Semmi baj, majd legközelebb.
Devin Townsenddel viszont inkább vagyok úgy, hogy annyiszor nyílik lehetőségem újra és újra megnézni, hogy lassan már tényleg megszeretem a zenéjét élőben is. Szóljon a prog, mert amiben egynél több verze van, azt már prognak nevezik – vicceskedett a nagy nevettető, majd Katy Perryt is elküldte a picsába, jó ég tudja, miért. A Rejoice, a Hyperdrive és a Supercrush viszont kárpótoltak mindenért, bár ismét kiderült, hogy Anneke nélkül Devin félkarú őrült professzor. Tény amellett, hogy az idei budapesti koncerten a hangulaton nagyot dobott a végefelé előadott Ih-ah! is. Egy kis bájolgás Jaromerben is jót tett volna.
Zárásként a Mayhem eljátszotta még a De Mysteriis Dom Sathanast. A true többség persze ezt csak úgy lett volna hajlandó megnézni, hogy gitáron Euronymous tolja, basszeron pedig Vikernes segít ki, de hát van, akiknek nem lehet a kedvére tenni. A templomégetős háttér azért így is jó poén volt, és az eleje még biztatónak tűnt: úgy tűnt, ezúttal Csihar végre nem fogja elbohóckodni az egészet. Nem így lett, a vége ismét egyszemélyes performanszra sikeredett, de hát akit ez meglepett, azt a fagyott hold fényében tényleg borítsa be örök életre idő és por.
-Holden-
