Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Két nagyon jó metállemez jött ki a közelmúltban. Az egyik a Prong, a másik a Leprous új albuma. Előbbit most láttuk a Wackenen, utóbbi pedig november 19-én az A38-on is fellép (illetve a frontembert szintén láttuk a Wackenen, az Emperor billentyűs-vokalistájakén).
Prong – Zero Days
(Steamhammer)
A Prong a 2012-es Carved Into Stone óta megbízhatóan gyártja a jó minőségű lemezeket. Valójában nehéz is fogást találni rajta, de azt is nehéz kimondani, hogy óriási, mindent letaglózó lenne, amit csinálnak. A thrash, hardcore és egy csipetnyi industrial az összetevő, ahogy korábban is. Persze Tommy Victor piszkosul jó ritmusgitáros, és bármikor felismerhetőek a zengetései a thrash gyalulás közepette is. Elég meghallgatni a riffhalmozó Off The Grid-ot, amiben ráadásul a refrén is állat. A Divide And Conquer meg nagyon fogós meg seggrázós. Aztán jön a kapkodósan thrashes Forced Into Tolerance köpködős énektémákkal. Nagyjából így váltakoznak a dalok. Szóval a Zero Days változatos és megbízhatóan jó színvonalú. Akinek eddig a szívügye volt a Prong, az most is megtalálja a számítását, aki meg nem ismerte, az az alaplemezek után (Prove You Wrong, Cleansing, Rude Awakening) simán kezdhet akár ezzel is. (4/5)
Leprous – Malina
(InsideOutMusic)
A norvég Leprous nem volt ismeretlen előttem, amikor Devin Towsend előtt felléptek Budapesten, mégis letaglózó élmény volt őket látni. Ha az ember túl van telítve zenével, akkor epekedve vár egy olyan fokú zenei élményt, amit ők nyújtottak ott. A Leprous lemezen nem tökéletes, koncerten viszont eredeti, önálló hangulatú, és nem csak azért előremutató, mert progresszívnek titulálják a stílusát. Érdemes amúgy a velük való első ismerkedésnek a dupla koncertlemezüket meghallgatni. Koncertkezdésnek kevés hatásosabb dal van, mint a The Flood, és élőben, amikor mellkason üt a djentes alaptéma, akkor még erősebb. A Malina hallatán is biztos vagyok, hogy koncerten egészen másként fognak hatni rám ezek a dalok. Azt már most érzem, hogy szellősebbek a szerkezetek, még fogósabbak a refrének (alkalmanként poprefrénekről van szó), még erősebbek a dallamok, de akad hiba is. A Last Milestone giccses hét perce már például sok nekem. Einar Solberg hangja persze nem lett könnyebben befogadható, ahogy az északi, hideg-rideg hangulat is jellemző még, bár a hangzás végre nem olyan steril és kiszámított, mint az előző lemezeken. Szóval jó lemez a Malina. Aki valami frissre vágyik, annak egyenesen kötelező, de a lemez után koncerten kell meghallgatni őket, mert úgy adnak teljes képet. (4/5)
