Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Miután a szerző zenészként elsősorban a marginális metálzenék elkötelezettje, nem kifejezetten gyakori, hogy bármilyen rendezvényen fő attrakcióként lépjen fel zenekarával. Múlt héten mégis megtörtént ez, és mivel olyan helyszínen járt, ami a maga nemében egyedülálló, úgy gondolta, megosztja másokkal is a tapasztalatait, elvégre nem minden nap jár az ember olyan angliai black metal fesztiválon, amelyet egy erdő közepén rendeznek meg. A hajtás és a narratív stílus után részletes beszámoló az idei The Blackwood Gatheringről, és a szigetország undergroundjának egy érdekes szeletéről. (Fotók: Vigh Zoltán, Kovács Attila)
Az előzményekről, ahogy általában, most sem tudtam sokat. Zenekarunk vezetője még tavasszal jelezte, hogy októberre meghívást kaptunk az idei Blackwood Gatheringre, ami egy pár száz fős közönséget vonzó kisfesztivál Manchestertől úgy százhúsz kilométerre északnyugatra, a Tóvidék Nemzeti Park területén. Leszállunk a repülőgépről, aztán majd odavisznek minket a helyszínre, és a szombati nap főzenekaraként játszunk. Nafene, ilyenről még nem hallottam korábban, gondoltam, de aztán olyan gyorsan eltelt a nyári fesztiválszezon, hogy nem is nagyon volt időm latolgatni, vajon mire számíthatunk egy ilyen helyen.
Bevallom, mindig utáltam repülővel utazni, pláne koncertre. Tudom, örüljek, hogy megadatik néha ilyen élmény is, de tulajdonképpen minden jobb annál, mint hogy bezsúfold az összes cuccod egy gitártokba, ruhákkal, póthúrokkal, eladásra szánt CD-kkel együtt, aztán izgulj, hogy vajon megérkezik-e egy darabban a hangszer. Ez valószínűleg az első angliai utam során megtört gitártokomra vezethető vissza, bár akkor legalább annyira aggódtam az abban átcsempészett whisky, mint a hangszer miatt, csak hogy adjunk egyet a rock n' roll életérzésnek. Ezúttal már a korábbi utazások rutinjával felvértezve ipari fóliát is vittem magammal, hiszen zenekari szinten körülbelül húszezer forintnak megfelelő eurót lehet spórolni azon, ha az egyszeri metálosok nem a reptéren csomagoltatják be a hangszereiket. Az utazás első estéje tehát buzgó mérlegeléssel és tetrisezéssel telt Szombathelyen. Végül sikerült mindent befeszítenünk egy személyautóba, amivel ismét megtakarítottunk némi parkolási díjat, cserébe viszont a hátsó sorban nyomorgó zenésztársak kettő darab, egyenként tizenöt kilós gitártokkal az ölükben voltak kénytelenek utazni a bécsi reptérig. Na ennyit a sztárallűrökről.
A gép fedélzetén adott volt a jó hangulat, már csak azért is, mert szokásunktól eltérően odaértünk időben. De amikor épp ráraboltunk volna a duty free shopban meglepően jutányos áron vásárolt sörökre, a láthatóan hazai pályán játszó utaskísérő azonnal visszaparancsolta a dobozokat a hátizsákba, mondván, csak a fedélzeten vásárolt alkoholos ital fogyasztható. Egyedül András volt annyira lázadó, hogy csak azért is belehúzzon párat az italába, amit egy átmeneti kabát alá rejtett, a zenekar többi tagja inkább a kilátásban gyönyörködött, vagy ordenáré szóvicceket gyártott minden lehetséges témában. Igazán nagy derültséget keltett, amikor az ingyenes Traveller magazin egyik hirdetőjének nevét felfedeztük, az illető webáruház ugyanis magyar vásárlókra nemigen számítva Ocado.com-nak keresztelte el magát, mi pedig röhögve állapítottuk meg, hogy ez azért elég jó ómen a következő napokra.
Manchesterben már várt minket a gépjármű, egy olyan lakóbusz képében, amilyet még nem láttam, de szerintem te sem. Andy, a sofőrünk kutyájával, Skittel együtt ebben a buszban lakik már két éve, huszonegyedik századi nomád életformát folytatva. Az utasszekrényben hátul zuhanyzó, illetve berendezett konyha volt található, emellett fa lambériából szekrény, és egy U-alakú ágy, oda zsúfolódtunk be mind az öten, a közlekedési szabályok teljes zárójelbe tételével, ugyanis semmilyen biztonsági öv, netán bukócső nem kapott helyet még a környéken sem. Egy tálca Guiness viszont igen. Nagy örömmel nyugtáztuk az információt, hogy ez bizony mind a miénk, így a kilencven mérföldes utat két be nem tervezett megállóval kellett megszakítanunk, cserébe viszont egyre jobb hangulatba kerültünk, egyrészt a kitűnő üdítők, másrészt az Andy által különböző kazettákról (!) folyamatosan bömböltetett Slayer-diszkográfia okán.
A Fell Foot Wood, mely a rendezvény helyszíneként szolgált, egy magánkézben lévő erdő a Tóvidék Nemzeti Park területén. A létesítmény tulajdonosa egy pontosan meg nem határozható életkorú ősz angol úr, Barry, aki már vagy húsz éve él itt. A helyszínen elhelyezett tábla szerint az erdőben famentés és kitermelés folyik, emellett tüzes rituálék, alkalmanként nem kommersz zenei rendezvények zajlanak, ez utóbbi az évente megrendezett Blackwood Gathering. Barry igazi köztiszteletben álló személy a környékbeli metálosok között, kis túlzással nagyobb sztárnak számít, mint a fellépők, de természetesen a hétvége folyamán ő is színpadra állt a Barry of the Blackwood nevű formáció élén, egyfajta rituálézenét produkálva.
Erről azonban lemaradtam, ugyanis miután beköltöztünk a szálláshelyünkül szolgáló faházba, Steve, a házigazda Old Corpse Road zenekar gitárosa, egyben a fesztivál főszervezője, perceken belül meghozta az ellátmányt, amely rengeteg grillkolbászt, illetve Galahad márkájú sört tartalmazott, amely nevével ellentétben nem a szende, szűzies viselkedésért felelős agysejtjeimet olajozta meg. Így történhetett, hogy az első este főzenekarának, a brit Winterfylleth-nek a műsorát már igencsak mámoros hangulatban sikerült befogadnom. Nem biztos, hogy hasznos a megérkezés utáni reggelen egyből sörrel indítani a napot, maradjunk ennyiben. Ettől függetlenül személyi sérülések nem történtek, leszámítva azt, hogy eljött az a pont az este folyamán, amikor már jó ötletnek tűnt amúgy Tackleberry-módra megkérni minden zenésztársaimat, hogy húzzanak be párat gyomorra, merthogy egy igazi férfinak az ilyesmit állnia kell. Álltam is, de másnap eléggé megbántam, nem nagyon tudtam ugyanis eldönteni, hogy a gyomrom fáj-e jobban, vagy a fejem. Na mindegy, innen szép győzni. Szerencsére Steve-ék voltak olyan körültekintők, hogy egy doboz Paracetamol is helyet kapott a csomagban, nem tudok ezért elég hálás lenni nekik egy hét távlatából sem.
Szombaton már több időt szántam a fellépőkre, elsőként egy egyszemélyes black metal formáció, az Abducion UK lépett színpadra. A zenekar egyetlen tagja, A|V egyszerű, de hatásos módon okostelefonból érkező alapokra énekelt és gitározott. Ez elsőre mérhetetlenül gagyinak is tűnhet, de mindenkit biztosítok, a helyszínen egyáltalán nem így érvényesült a produkció, sőt, az utóbbi idők legsúlyosabb koncertélményét tehettem magamévá. Emberünk ugyanis nem viccelt: fekete szövetmaszkkal eltakart arccal, teljes átéléssel ordította fájdalmát a világba, amolyan Xasthur, Silencer, Deathspell Omega stílben, zavarbaejtően nyomasztó háttérvetítéssel kísérve. Fogalmam sincs, miről szólnak a dalai, de bármit elhittem volna ezt az előadást látva, nem is mozdultam a színpad elől, amíg tartott a koncert. Az effajta szélsőségesen depresszív hangulatokat kedvelőknek érdemes megismerkedniük ezzel a különös, nyomasztó zenei világgal, könnyen lehet, hogy új kedvencet avatnak majd, már ha ebben a műfajban lehet ilyesmiről beszélni.
Az Abduction után a Shadowflag lépett fel, de az ő koncertjük alatt bevallom, visszamentem a faházba kicsit pihenni, nem mellékesen megemészteni az előzőleg látottakat. A Denigrata kezdésére értem vissza. Szintén egy angol black metal zenekar, két olyan hölgytaggal a fronton, akiknek a színpadi megjelenésére kizárólag a hajmeresztő, netán a zavarbaejtő jelzők alkalmazhatók. A gitáros-énekes, illetve az operás énektémákért felelő billentyűs lány ugyanis a már önmagában súlyos arcfestés mellé nem átallottak agancsokat is magukra applikálni, és nem ám valami öltözőben vették ezeket fel nagy titokban, de már napközben is így, teljes harci díszben mászkáltak a közönség között. A zene teljesen bizarr hibrid, egyfajta neurotikus, operás black metal, pincébe hangolt gitárokkal, élőben nem kifejezetten jó hangszeres játékkal, de hát ez utóbbi a kiállás láttán teljesen lényegtelennek tűnt. Kuriózum, annyi biztos, de szégyen vagy sem, én már öreg vagyok az ilyesmikhez, legalábbis akkor azt gondoltam. Utólag, felvételről hallgatva egészen érdekes dolgokat lehet felfedezni a zenéjükben.
A házigazda Old Corpse Road viszont nagyon tetszett, és nem azért írom ezt, mert ők hívtak meg minket. Steve-ék érdekesen mixelik a black metalt a folkos hatásokkal, néha kifejezetten úgy éreztem, mintha a Skyclad jammelne a régi Cradle of Filth-tel. Hárman is énekeltek a zenekarból, váltogatva az extrém károgást, és a hagyományos, dallamos vokalizálást, utóbbiaknál különösen érződött a rengeteg befektetett munkaóra: egyik daluk háromszólamú a capella intróval kezdődött, és dacára annak, hogy a koncertek egy nyitott oldalú pajtában zajlottak, nem a Müpában, egyetlen félreénekelt hang nem hallatszott, szóval köze nem volt az egésznek a hamis műviking dajdajozáshoz, amivel minden jóízlésű zenehallgatót ki lehet kergetni a világból. A dalaik is jól vannak összerakva, szeretik az akusztikus, clean gitáros témákat, talán egy hangyányival kevesebb blastbeattel még jobban működne a zene, de ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit szeressen?
A fesztivál másik külföldi fellépője a finn Paara volt, akik igazi old school black metalt játszottak ékes finn nyelven. Elég sok finn zenekart kedvelek ebből a stílusból, és tagadhatatlan, hogy az ottani színtér képviselői valahogy mind máshonnan közelítik meg a műfajt, hiszen ahogy az Impaled Nazarene nem igazán hasonlít a Beheritre, úgy az Oranssi Pazuzu is teljesen más hatásokkal dolgozik. Érdekes módon a Paara is saját ösvényen tapos a felismerhető közös gyökerek ellenére. Nem mondhatnám, hogy száz százalékosan eredeti, amit csinálnak, az én ízlésemnek kicsit sok volt a tipikus black metal darálás, az viszont biztos, hogy lehengerlő energiával játszottak, és a fesztivál talán legjobb hangzását fogták ki, a közönség nem véletlenül követelte őket vissza. Első lemezük két éve jelent meg, de hamarosan jön az új, amit a korábbinál progresszívebbnek ígértek a fiúk a későbbi beszélgetés folyamán.
A másik dolog, ami miatt gyűlölök repülőgéppel koncertre menni, az az, hogy ilyenkor ugye a minimál cuccon kívül semmilyen felszerelést nem tudsz magaddal vinni, tehát szinte kizárt, hogy száz százalékosan szólaljon meg a zenekar, pláne egy olyan rétegzett zene esetén, mint a Sear Bliss. Jelen esetben azt a kompromisszumos döntést hoztuk, hogy a sampler, a gitárok, és az én effektpedálom utazik velünk, azaz az összes erősítőnket nélkülöznünk kellett, húrszakadás estére odakészített pótgitárról meg nem is álmodhattunk. Ráadásul a dobosunk, Gyuszi még saját pergőjét, lábgépét és a cintányérjainak nagy részét is otthon kellett, hogy hagyja, nem lehetett tehát azt mondani, hogy teljes volt a komfortérzet.
Szerencsére a házigazdák nagyvonalúan rendelkezésünkre bocsátották majdnem a komplett felszerelésüket, és bár a gitárhangzással nem voltam maradéktalanul elégedett, ilyen helyzetben legalábbis szarfaszúságnak tűnt volna nekiállni átprogramozni a cuccot, szóval legyintettem egyet, mondván majd szól, ahogy szól, remélhetőleg azért érthető lesz, mit is akarunk játszani. A lelkes fogadtatásnak köszönhetően a harmadik szám környékén már nem is nagyon figyeltünk a monitorokra, és annak ellenére, hogy az előző két napot gyakorlás helyett sörözéssel, kirándulással, főzőcskézéssel, meg a készülő lemez nyers keverésének többszöri meghallgatásával töltöttük, meglepően jó formát mutattunk, ha mondhatom ezt a saját produkciónkról. Az este legnagyobb sikerét egyértelműen a harsonásunk, PZ aratta, akinek a szólamait a helyi közönség betéve tudta, és énekelte is lelkesen a dalokkal együtt. Ilyet azért nem gyakran tapasztalunk, pedig megfordultunk már pár helyen az elmúlt években. De ennyi elég is az önpromóból. A lényeg, hogy angliai bemutatkozásunk nem is sikerülhetett volna jobban. Ha már a húrszakadás szóba került, természetesen az is volt, tökéletes időzítéssel pont az utolsó szám lezárásakor, tervezni sem lehetett volna másként.
A koncert végeztével csatlakoztunk a helyi arcokhoz, és egy kisebbfajta afterparty vette kezdetét, melynek során szem- és fültanúja lehettem annak, hogyan énekelnek szegecses black metalosok Queent, Kisst, illetve Scootert, Shakirát és hasonló igényes slágereket. PZ még a Schneider Fánit is előadta magyarul, újfent hatalmas sikerrel, jövőre már vissza is hívták ezzel a szólóprodukcióval állítólag. Hajnalig tartott a hejehuja, valószínűleg néhányan a pokolba is kívánták az egész galerit a hangerő okán. Az ő átkuk hétfőn reggel teljesült, amikor gitáros kollégámmal egy elnézett menetrend miatt kifogtuk egy komplett, Nótár Mary-t, Kis Grofót, és hasonló szubhumán romapop slágereket ordító középiskolai osztály kirándulását, akik jókedvükben meg is torpedózták minden alvásra vonatkozó tervünket.
Jövőre is lesz Blackwood Gathering, és bár a rendezvényre limitáltak a belépők, ha valaki netán arra jár, énekelje el Steve-éknek a Who Let The Dogs Out című dalt magyar akcentussal, valószínűleg beengedik majd. Élménydús utazás volt, az már biztos. Ráadásul most is tanultam valamit: szombaton hajnalban sikerült kinyitnom egy paradicsomkonzervet célszerszám hiányában csavarhúzóval és wah-pedállal. Nagyszerű tapaszalat volt, de ezt majd legközelebb mesélem el.
