Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Körülbelül harminc éve ismerem az EAST zenéjét. Hatéves korom tájékán őket hallgatva nőttem ki a Modern Talking-korszakomból, tehát voltaképpen egyik legkorábbi kedvenc zenekaromnak számítanak. Apám volt nagy rajongójuk, emlékszem, a Rések a falon lemez borítóján látható figuráktól majdnem annyira féltem gyerekként, mint a KFT Bábu vagy kislemezétől, ahol Laárék kifestett arccal grimaszkodtak, vagy a Solaris Marsbéli Krónikák albumának első tételétől, amelyben a marslakó beszél. Ezt mindig félve hallgattam meg, amikor hazaértem a suliból, szerencsére a lemezjátszót már óvodás koromtól tudtam kezelni. És amíg bizonyos korai kedvenceimből rendre kiszerettem, akár a Markos-Nádasból, az Eddából, a Guns 'N Rosesből, vagy még a Genesisből is egy időben, az Easttel kapcsolatban ilyen nem történt. Még a legvadabb death metalos éveimben is bármikor feltettem a Játékokat vagy az Áldozatot két éppen aktuális aprítás között. Koncertjükre viszont eddig nem jutottam el, még az utóbbi években sem, szóval amikor kiderült, hogy ezúttal teljes életművet megidéző produkció várható, nem gondolkodtam sokat. (A képek egy korábbi koncerten készültek.)
Talán a korral jár, de a zenehallgatás és a szórakozás az utóbbi években kezd két külön halmazba kerülni nálam. Manapság kifejezetten élvezem, ha nem kell kirohangálni négy-öt dalonként a vécére, aztán beállni a sorba még egy sörért, feláldozva akár több dalt is ezek miatt. Egy ilyen átfogó életműkoncertből pláne nem akartam kihagyni egyetlen részletet sem, így hát kifejezetten örültem, hogy az Aréna nézőtere ezúttal teljes egészében ülős hangversenyteremmé alakult át. Három órát azért kemény lett volna végigállni.
Tíz-tizenöt perccel nyolc után kapcsolták le a lámpákat. László Viktor konferálása után a zenekar legkorábbi jazz korszakát elevenítette fel az alapító trió, Móczán Péter, Király István és Varga János, Szakcsi Lakatos Béla és Tony Lakatos közreműködésével. Ezekből az évekből stúdiófelvétel nem maradt fent, mégis érdekes volt felfedezni az East zenéjének később megismert motívumait már ebben az improvizatív köntösben is. Szakcsi és Tony Lakatos természetesen nevükhöz méltón játszottak, és ahogy ez a stílusban megszokott, mindenki megvillanthatta tudását egy-egy szólisztikus betét erejéig. Kifejezetten tetszett, ahogy a zenészek szinte végszavaztak egymásnak, és bár nyilván megelőzte néhány próba a produkciót, valódi improvizációkat is láthattunk.
Ezután következett az első albumok közvetlen előzményének tekinthető instrumentális korszak két dala, a Szirének és a Valóság hangjai, Premecz Mátyás vendégszereplésével, aki hangról hangra hozta a kislemezen megjelent dalok billentyűs szólamait. Ez a két tétel kiváló felvezetésként szolgált a klasszikus felállás blokkja előtt, amelyben Pálvölgyi Gézával és Zareczky Miklóssal kiegészülve a Játékok és a Hűség dalai kerültek terítékre. Valószínűleg ez az a két lemez, amellyel legtöbben azonosítják a zenekart, nem véletlenül, hiszen nem csak magyar, de nemzetközi szinten is a progresszív rock két klasszikus albumáról beszélünk, amelyek művészileg semmiben sem maradnak el a nagy példaképek anyagaitól. Először a Játékok került sorra, olyan dalokkal, mint a Messze a felhőkkel, a Szállj most fel, a Gyémántmadár, és a megjelenése idején kisebbfajta rádiós slágerré avanzsált Nézz rám, amelyet a lemezt záró instrumentális Reménnyel kötöttek egybe, ez utóbbi volt a koncert első csúcspontja, majd jöttek a Hűség számai, olyan kitűnő szerzemények, mint az Újjászületés, az Ablakok, vagy a Várni kell.
Sajnos ennél a résznél történt egy technikai gikszer: ha jól láttam, Móczán Péter Moog Taurus basszusszintijével lehetett gond, ami elsősorban azért volt kellemetlen, mert pont a Hűség néhány dalában jut igazán hangsúlyos szerep ennek a hangszernek. A zenekarvezető profin megoldotta a helyzetet, basszusgitáron játszva a kérdéses részeket, és ugyan pár vendéghang itt-ott becsúszott, érdemes elképzelni azt is, milyen lehet a tucatnyi próbán begyakorolt szólamokat hirtelen éles helyzetben improvizálni egy teljesen másik hangszeren. Maradjunk annyiban, hogy egy zenész sem álmodik effajta kihívásokról, pláne nem ekkora rendezvényen, egy ilyen hosszú program közepén. Ez pár percig érezhetően rá is nyomta a bélyegét a hangulatra, de szerencsére a Rések a falon dalainál már helyreállt a rend. A harmadik lemez címadójára ismét érkezett egy ritkán látott vendég, Tisza József énekes, aki annak ellenére, hogy évtizedek óta nem lehetett színpadon látni, meglepően jó formát mutatott. Erről az utólag kissé mostohán kezelt lemezről a Földközelben című szám került még be a műsorba, de legalább két-három dalt meg tudtam volna hallgatni róla ezeken kívül is. Az idegen, vagy az Agymosás a populárisabb hangszerelés ellenére is ott vannak az East legjobb pillanatai között, de persze ne legyek telhetetlen, így is volt mit eljátszani a rendelkezésre álló bő három óra alatt.
Azt előre tudtam, hogy a számomra talán legkedvesebb, balettzenés anyagról, az Áldozatról ezúttal nem hangzik el semmi, ugyanakkor kárpótolt az, hogy ezúttal a mára szinte elfelejtett 1986-os lemezt is megidézték két dal, az Aranyöböl kapuja, és Az utolsó határ erejéig. Erre a blokkra Premecz Mátyás ült vissza billentyűk mögé, a dobokhoz jött Dorozsmai Péter, az énekesi posztot pedig Takáts Tamás vette át, aki ennek a lemeznek a turnéján debütált a zenekarban. Kíváncsi voltam, hogyan szólal majd meg az 1986 érdekes, elektronikusabb megközelítésű anyaga koncerten, és nem is kellett csalódnom, mivel az élő előadás és Takáts Tamás hangja jelentős plusz lendületet adott az albumverzióban kicsit steril szerzeményeknek. Ha csak ezt a négy dalt látom, már annak is örültem volna, hiszen ennek a két korszaknak a felidézése tényleg kuriózumnak volt tekinthető. Ugyanakkor még hátravoltak az East 1987-től együtt dolgozó felállásának dalai, jó egy órában, amelyek aztán feltették a koronát az estére.
Amellett ugyanis, hogy az East úgynevezett neoklasszikus felállásának dalai legalább olyan mélységet és zeneiséget hordoznak, mint a korai anyagok, a produkció is erre a blokkra állt össze igazán. Míg a koncert első felében az amúgy kitűnő átvezető vetítések, vizuális anyagok néha döcögősen indultak el, és az oldalt elhelyezett kivetítők is gyakran elsötétültek pár pillanatra, itt ilyen gond már nem volt, és mivel ez a felállás játszotta talán a leghosszabb részt átszerelés nélkül, a lendületet sem törte meg semmi. Ráadásul csupa olyan elsőrangú dal hangzott el, mint a David Bowie szeme, a Túlélők dala, és természetesen a legnagyobb slágerek, a Szél repítse lelkem, a Szerelem sivataga, és az '56. Utóbbiban a lemezváltozatban is éneklő Malek Andrea vendégszerepelt, Takáts Tamással együtt túlzás nélkül lemezminőségben előadva a rendszerváltás korszakának emblematikus dalát. A Fényes ösvény mellett az este legsúlyosabb pillanatait elhozó Ha zászlót bont a félelem volt a csúcspont, melynek Madarász Gábor héthúros gitárral adott extra mélységet - bármilyen menüztető metálzenekart zsebre tettek volna ott és akkor - meg természetesen a finálé az Elrejtettél a szívedben-nel, melyben az este összes résztvevője közreműködött.
Igazából nem is nagyon kell külön dicsérnem a zenekar tagjait, a közreműködő zenészeket, a billentyűkön varázsoló Pálvölgyi Gézától a hihetetlen alázattal játszó Móczán Péterig, aki összesen pár percet pihent a második konferálás alatt, egyértelmű, hogy mindenki tudása legjavát nyújtotta ezen az estén. Nyilván voltak kisebb-nagyobb hibák az este folyamán, amelyektől még inkább emberi volt a koncert. Annyira emberi, hogy a mellettem ülő anyám zsebkendő után nyúlt olykor, apám pedig szinte végig behunyt szemmel élvezte a zenét két székkel arrébb.
Egy olyan zenekarnak, amelyik háromórás koncertet tud csinálni évtizedes dalokból, kortalan zeneiséggel és mondanivalóval úgy, hogy legalább egy órányi anyag ki is maradt a legjobbak közül, annak mindenképp színpadon a helye. És bár tudom, hogy a körülmények nem könnyítik meg ezt, nagyon kíváncsi lennék újabb keletű gondolataikra is. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
