A Black Lips most az A38-at forgatja fel

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Három év után ismét Budapesten a világ egyik legjobb koncertzenekara, a The Black Lips. Az atlantai garázspunk kvintettben minden megvan, amitől gyönyörű a punk és a rock 'n' roll: deviancia, önpusztítás és több estére elegendő állati menő szám. Az Akvárium Klubban már anno bizonyították, hogy amikor ők vannak a színpadon, mindig olyan dolgok történnek, amitől gyerekként óvtak minket a szüleink - és a viszatérésükkor valószínűleg erre is rátesznek majd egy lapáttal. (Akkori interjúnk velük itt olvasható.)

A The Black Lips története egészen 1999-ig nyúlik vissza: a banda magját alkotó két gyerekkori barátot, Jared Swilley-t és Cole Alexandert egyazon évben rúgták a gimnáziumból rossz magaviseletért. A duó a hirtelen jött szabadidő, valamint a klasszikus The Stooges és Ramones lemezek hatására a zenekaralapítás döntött. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Joe Bradley és Ben Eberbaugh, a kvartett pedig hamarosan épp annyira ismert lett sajátos, általuk csak "flower punk"-ként definiált stílusuk, mint a teljesen kontrolálhatatlan fellépéseik miatt - hamarosan ki is tiltották őket a legtöbb környékbeli klubból.

Ennek már több mint tizenöt éve, amibe belefért nyolc lemez és rengeteg világ körüli turné, de a The Black Lips még mindig az egyik legkiszámíthatlanabb és felvillanyozóbb jelenség a színpadon. Testnedvek, kiforgatott punk-rock toposzok, lehengerlő energia és persze a deviancia: ezek egyetlen koncertjükből sem hiányozhatnak. Vagy ahogy ők fogalmaztak: "Sokan próbálták már megmondani nekünk, mit nem tehetünk a színpadon. Mi pedig természetesen úgy reagáltunk, hogy akkor azt muszáj megtennünk! Persze idővel rájöttünk, hogy Indiában például nem szerencsés csókolózni a színpadon vagy csak letolni a nadrágunkat. De bizonyos értelemben erről szól számunkra a zenekar, hogy kitoljuk a határokat, nem csak a magunk számára!"

Az elképesztő színpadi jelenlét persze mit sem érnek emlékezetes dalok nélkül, de a banda ezen a téren sem tudott eddig hibázni. A diszkográfiában ott kavarog a korai Captain Beefheartra jellemző dadaista blues, a The 13th Floor Elevators űrbe lőtt pszichedéliája, de a The Sonics vagy a The Premiers húzós punk-rockja is. Ráadásul a fellépéseiket jellemző frissesség sem veszett ki belőlük az évek során, így a Mark Ronsonnal felvett Arabia Mountain pont annyira jó aláfestő zene egy nyitott tetejű Thunderbirddel való száguldozáshoz, mint a 200 Million Thousand fuzz-os zajcsiholása. Idén pedig előálltak karrierjük első konceptlemezével (ami egyben a műfaj kigúnyolása is), a Sean Lennon által producerelt Satan's Graffiti Or God's Art?-tal, ami több szempontból is vízválasztó a karrierükben.

Nem csak azért, mert még Yoko Ono is vendégeskedik rajta, hanem mert ez a jelenlegi ötfős felállás - a plusz tag a szaxofonos Zumi Rosow - első lemeze is. De ha ezt nem tudnánk, meg sem mondanánk, hogy bármi is változott, a The Black Lips ugyanis továbbra is azt csinálja, amiben a legjobb: megidézi a rock 'n' roll aranykorát, annak minden furcsaságával és ámulatba ejtő pillanatával együtt. Az esztelen garázs-házibuli tehát garantált, akárcsak a minden indie party-n felcsendülő klasszikusok, a Modern Arttól a Bad Kidsig.