Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az elmúlt évek egyik legjobb zombis horror filmje egyértelműen a tavaly megjelent, dél-koreai Train to Busan (magyarul Busan express címet kapott), ami nemhogy képes újat hozni ebben a stílusban, hanem megmutatja mi az egyetlen járható útja ennek a zsánernek.
A zombi-apokalipszisről szóló filmek már abszolút nem szaratják be a nézőket, pláne, hogy például a The Walking Dead csoszogó hullái már nyolcadik évada falják az agyakat egyre gyengébb minőségben. Persze a moziban is vannak próbálkozások a stílus felélesztésére, erre volt példa pár évvel ezelőtt a Brad Pittes Z Világháború, de az is inkább csak egy kellemes lábonlövése volt ennek a szakmának. Tavaly aztán jött Sang-ho Yeon és úgy keltette fel a halottakat, hogy azt világszerte éljenezték és 28 díjat zsebre is vágott vele.
A Train to Busan nem bonyolítja túl a történetet, csak kihasználja a benne rejlő lehetőségeket. A hullák itt villámgyorsak, a drámák valódiak és az egész sztorit egy szűk térben zavarja le. Talán abban tud igazán újat hozni, hogy az egyetemes világmegmentés helyett itt egyéni drámákra helyezi a hangsúlyt. Nincsenek felesleges történetszálak, túlmagyarázás, csak ésszerű karakterizálás. A főszereplő egy karrierista üzletember, aki eléggé megbukott az apaszerepben és a kislánya születésnapján vonatra szállnak, hogy a gyereke az édesanyjával ünnepelhessen. Kapunk még melléjük pár felskiccelt mellékszereplőt; egy terhes nőt a férjével meg egy csapatnyi középiskolást és ebből pont kijön annyi karakter, ami elég lesz ahhoz, hogy legyen ki miatt izgulni, amikor kitör a zombiság. A film alapvetően a vonaton játszódik, ami egyenesen tart a végállomás felé, mert egyik megálló sem lesz biztonságos. A városok romokban és közben a szereplőknek a vonaton ragadt pár zombival is el kell bánniuk, miközben – mint ilyen helyzetekben mindig – meg kell tanulniuk embernek maradni. Egy vonat ami robog A pontból B pontba és mégis rengeteg az izgalom, miközben a műfajt magát a film teljesen kimaxolja. A szerelvényen ragadt szereplőknek nyilván együtt kell dolgozniuk és megoldaniuk szituációkat, ha meg akarnak menekülni, miközben a valóságban ezek az emberek egy szót nem szólnának a másikhoz. Pontosan annyi információt kapunk róluk, amennyi a történetépítéshez szükséges és nincs felesleges mellébeszélés. Ez elég lesz ahhoz, hogy kellő mennyiségű érzelmi mélységet adjanak, de mégse legyen szájbarágós, miközben felmerülnek olyan kérdések kimondatlanul, hogy az emberek a veszélyesebbek vagy a zombik, mert az életben maradáshoz felborulnak a hétköznapi szabályok és mindenki elmegy olyan végletekig, a saját érdekében önzőségből, amire talán ők maguk sem számítottak. Kezdetben az édesapa is azt vallja, hogy ilyen szituációkban csak magára kell gondolnia az embernek, de a gyermeki tisztaság és naivitás felülkerekedik ezen az elméleten és ahogy lenni szokott, az ember ott, egy ilyen tragikus világvége közepén, fejlődik a körülményeknek hála. A Train to Busan viszont ezt hiteles oldja meg, nem lesz nyálas és nem áll le egy percre sem, hogy saját magát és a megoldásait csodálja. A szereplők közti konfliktusok és kapcsolatok valódiak tudnak lenni és a zárt térben felmerülő problémák és megoldásra váró küldetések logikusak maradnak. Nincsenek gépfegyverek, vagy tankok, így megint csak ott vagyunk, hogy életszerű megfejtésekre van szükség.
A film végig nagyon intenzív marad, a zombik iszonyat sebesek, lehet miért izgulni, a nagytotálok ellensúlyozzák a bezártságot, a zene meghat és képileg olyan megoldások vannak, amik iszonyatosan profik, de egy pillanatra sem érzed erőltetett amerikainak. A film tragikus hősei két órában megoldják, hogy valóban izguljon értük a néző, miközben baromi ízléses és stílusos marad minden eszköz amihez nyúlnak. Dél-Koreából amúgy is gyakran jönnek jó kultfilmek, mert eredetin nyúlnak hozzá a megszokott zsánerekhez. A Train to Busan bizonyítja, hogy van még kraft ebben a műfajban és megmutatja, hogy zombi filmet vagy így érdemes készíteni, vagy inkább sehogy.
