Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Netflix német sorozata első kóstolásra egy Stranger Things-es Twin Peakst varázsol a torkunkba, de utána ledönt minket a lábunkról az időutazós történet, ami végtelen mennyiségű karakterrel dolgozik és egy kibogozhatatlannak tűnő sztorival borzasztóan stílusos atmoszférában.
Két fiú eltűnése négy család életét bolygatja föl teljesen egy elsőre jelentéktelenek tűnő német kisvárosban. Olyan városka ez, ahol állandóan borongós az idő és általában nem történik semmi. Már az elején megkapjuk a filozofálós stílusú sorozat egyik tételmondatát, miszerint minden mindennel összefügg. Az első részből érezzük, hogy egy mérhetetlen darabszámú kirakóssal van dolgunk és fogalmunk sem lesz mit fog kiadni, ha minden puzzle a helyére kerül. Rengeteg történetet mesélnek el nekünk és fokozatosan adagolják a kapcsolati szálakat. Pedig az első rész könnyedebb témának tűnik, mint ami végül kikerekedik belőle: egy faszi felakasztja magát, egy másik a felségét csalja, egy fiú eltűnik és pár kamasz nekiindul az erdőnek, hogy egy kis dugi fűre tegyen szert. Első blikkre a kamaszoké a főszerep, amitől meglehetősen Stranger Things hangulatba kerülünk, itt azonban hamar kiderül, hogy nem lesz semmi báj és humor vagy virágzó romantika, csak egyre sötétebb történetek, a jelen, a jövő és a múlt illúziója és annyi kusza történet, aminek elsőre se eleje se vége. Közben az atmoszféra, aminek hatalmas a hangsúlya, csak egyre komorabb és borongósabb lesz.
A Darkban sok a csavar, amiben pár tényleg kiszámítható, de vannak olyanok, amelyek teljesen váratlanul érnek és meg is kell állni egy pillanatra, hogy helyre rakjuk magunkban az infókat és értelmezzük a történteket. A sorozat tulajdonképpen skandináv hangulatba mártja a mostanában sikeres amerikai paneleket, de mégis életre kel amit látunk és a végeredmény képes eredetinek hatni. Az esős, borús légkör hasonlít a The Killinghez, a gyerekbanda a Strangerhez, a kemény sztori lágysága a The OA-hoz és az egész fájdalmas misztikum a The Leftovershez. Nagy volt a hype a sorozat körül, mégiscsak az első német-Netfilx kollaborációról van szó és valójában be is ránt a forma. Stílusos lett, az atmoszféra nem enged egy pillanatra sem, zenében hatásos és precíz, a képek egyszerűen profik, a sztori erős, ezerszer lenne alkalma elamerikaisodni, de valahogy mégis európai marad, amihez bátorság kell és érzék. Mivel sok az elfilozofálgatós rész, ami magyarázni kívánja a sztorit, néha elkalandozik a néző, de azért egyes kapcsolati rendszerek iszonyat élvezetesen vannak megszerkesztve és vannak olyan párbeszédek, amik zseniálisak lettek. Ezenkívül gondolkodós, komplex és néhány durván kemény színésszel dolgozik, mint például az Ulrichet alakító Oliver Masucci, akinek még a fiatalkori mását alakító szereplő is félelmetesen jó választás volt. Azonban ez a sorozat egyik gyengéje is, mert a 72(!) karaktert felvonultató Darkban volt pár nem túl briliáns színész, ráadásul ez olyan nagy mennyiségű szereplő, hogy esélytelen bárkihez mélyebben kötődni, vagy egyet egyet főszerepkőnek megtenni. A sorozat tényleg annyira erősen indít, hogy utána érezhetően nem tudja végig fenntartani az érdeklődést és így nem lesz képes néha azokra a drámai mélységekre és magasságokra, amiket láthatóan kívánt elérni. Az átláthatatlanság egy darabig érdekes, de néha kezd zavaró lenni, ami éppen csak nem megy át öncélúskodásba és a lezárás se teljesen kielégítő, bár ezt talán írhatjuk annak a számlájára, hogy üvölt a folytatásért.
A Dark elég merész ahhoz, hogy működjön és sokrétű annyira, hogy ne fulladjon unalomba. Bele lehet kötni, ha valaki szeretne, de tény, hogy egy csomó WTF pillanatot képes hozni és annyi szar, klisés és megszámlálhatatlan mennyiségű sorozat van, hogy abszolút felüdülés még ebben a darkos stílusban is olyat látni, amivel annyira nem volt még dolgunk.
