Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Oroszországban betiltották a filmet, amivel csak magukat fosztják meg egy jó szovjet rezsim paródiától. Nagyon jó karakterszínészeket szedtek össze ehhez a szatírához, amiben teljesen inkompetens hatalmi figurák küzdenek abszurd módon a Sztálin halála által megüresedett pozícióért.
Armando Iannucci politikai komédiákban kiemelkedő, elég ha csak a nagysikerű Veep sorozatot vesszük, vagy az In the loop című filmjét. Erősen fog a tolla, nagyon jól karikatúrázza ki ezt a közeget és mégis olyan magabiztos tudással teszi ezt, hogy a végén már nem tudjuk, hogy a tükör amit mutat az torzít vagy a színtiszta valóságot látjuk; mondjuk ez úgy általában a mindenkori politikai életre is igaz. Nagyon kell figyelni a filmjeiben, mert iszonyat tömören fogalmaz, egyetlen mondatban több poén is van, ami a legalja altesti humortól egy pillanat alatt emelkedik intellektuális, háttértudást is igénylő tréfába. A Sztálin halálában is pontosan ezt teszi, ráadásul olyan színészekkel, akik a legprofibban hozzák a karaktereket. Steve Buschemi, Jeffrey Tambor, Rupert Friend, Jason Isaacs, Michael Palin a kedvenc elvtársaink lesznek innentől. Annyira rutinból és olyan kiváló improvizációval játsszák el az adott helyzetkomikumokat, amire tényleg csak a legtehetségesebbek képesek. Abszolút nem dokuról van szó, hanem egy erőteljes, helyzetkomikumokra épülő szatíráról, ami már alapból attól nagyon szürreális, hogy tökéletes angol kiejtéssel hangzanak el a párbeszédek, még csak orosz akcentust sem próbáltak belecsempészni, miközben az egyik főszereplő maga a Szovjetunió.
Nem Sztálin halálával indít a film rögtön, előtte még kicsit megismerjük az öreget, ami inkább csak azért kerül bemutatásra, hogy képben legyünk Hruscsov, Berija, Malenkov és a többiek viselkedésével és helyével még abban az időben, amikor a vezetőjük élt. Sztálinról köztudott volt, hogy kivégeztette azokat, akik megzavarták alvás közben, így nem csoda, hogy majdnem egy fél nappal később találtak csak rá a hullájára 1953-ban, mert senki nem mert hozzá bemenni. Moszkvában természetesen ezután milliók gyászolnak, de van akikből az események teljesen más reakciót váltanak ki, hiszen egyes elvtársaknak ez azt jelenti, hogy megindulhat a harc a megüresedett helyért. Az utódlásért folyó csata eseményeit nézve az ember egyszerre akar röhögni és sírni. Tudjuk, hogy nem lehetett egyszerű és ismerve ezeket a személyeket biztosak vagyunk benne, hogy bár humorba van ültetve minden, akkor is sok történelmi tény szökkenti szárba az eseményeket. Olyan groteszk jelenetek váltják egymást, annyira tömör párbeszédekkel és zseniális alakításokkal, hogy a néző nem győzi kapkodni a fejét a fordulatos, véres és kiszámíthatatlannak tűnő mesében, ahol ezek a látszólag hozzá nem értő emberek egymást taposva próbálnak érvényesülni és megkaparintani a hatalmat. Szövetségek alakulnak, amik formálódnak, árulások jobbról, kivégzések balról, hűségnek álcázott mozdulatsorok és egyéb hozzávalók, hogy a hatalmi harcot reálisan, egy kicsit eltúlozva, de annak mégis minden eszközével életre keltse.
Köztudott, hogy erősen működik a cenzúra Oroszországban napjainkban, de a humor teljes hiányára utal, hogy ezt a filmet nem engedik ott levetíteni, pedig egy olyan korszakot mutat be kellő hozzáértéssel és komédiával, ami ha másra nem is, de arra bőven jó lenne, hogy gyógyítsa egy olyan nemzet múltbéli sebeit, akiknél látványosak voltak a hibák. A film egyetlen gondja tényleg az, hogy egyszerre annyi jó karakter van a képernyőn és olyan sűrítetten adagolják az információt meg a poénokat, hogy nehéz elsőre felfogni mindent. Vígjátékokból amúgy is ritkán készül jó, mert vagy túl alpáriak, vagy túl intellektuálisak próbálnak lenni, a Sztálin halála viszont ezt a kettőt vegyíti egészen mesteri módon. Szórakoztat, de mégis van benne kellő komolyság és történelmi hűség, egy okosan összerakott forgatókönyv és annyi fantázia, hogy kár legyen kihagyni.
