Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A kutyák jófejek, a politikusok viszont nem. Wes Anderson második stop-motion filmje, a rendező évek alatt híressé vált összes kézjegyét tartalmazza minden képkockában, humorban és kalandban.
Japán Megaszaki városából száműzik az összes ebet a Szemét-szigetre, ahol borzasztó hálátlan körülmények közt élik tovább kitaszítva az életüket az egykor szebb napokat látott állatok. Egyik nap egy 12 éves kisfiú landol a szigeten, aki elveszett kutyáját keresve talál magának másik öt segítő ebet, miközben a fiatalokból álló ellenzék már mozgolódik és az ellenszérum is készül, hogy a kutyák, a politikai uszítás ellenére is, visszatérhessenek szerető gazdáikhoz. Már a rövid sztoriból is látszik, hogy Wes Anderson valamiben újat hozott és most nem a filmes stílusról van szó. A rendező soha nem helyezte még magát ilyen direkt politikai kontextusba, pláne ami ennyire aktuális lenne, vagy inkább örökzöld, az viszont biztos, hogy összetéveszthetetlenül áthallásos. Többségben a filmtől azt kapjuk, amit várunk, hiszen wesandersonos lett minden lélegzetében. Most is úgy érezzük, mintha puha mesekönyveket nyelnénk le egészben felnőtt fejjel; a történet kalandos, a karakterek élesen körvonalazódnak, a film bája mosolyogtat, a humor szarkasztikus és a képi világ tényleg összetéveszthetetlen. A rendező kilencedik filmje nyilván a Fantasztikus Róka úrra hasonlít leginkább, hiszen itt sem élőszereplőkkel dolgozik, azonban nem biztos, hogy lett olyan mesteri munka, mint az előbb említett Róka úr. Anderson jellemzője, hogy bár egyéni a vizuális megjelenés és a nyelvezet, amit használ, de attól még a legtöbb eszköz, amivel dolgozik, nagyon is tipikus. Amiben most pont gyengébb is lett a Kutyák szigete az az, hogy a megoldások is túl tipikusak lettek néhol és itt nem a végkifejletről van szó, ami mese révén már amúgy is az első képkockától kezdve realizálódik. A direkt-klisék halmozása lehet nagyon szórakoztató és nála általában az is, mert megfelelő minőségű kalanddal és átgondolt humorral van tálalva, de nem elengedő kreativitással túl szokványossá válhat. Talán ebben rezgett a léc néhol.
A japán motívumok egy olyan part volt, ahol ezelőtt nem kötött még ki a rendező, de rengetegen imádnak innen táplálkozni, ez kifejezetten jól is állt a filmnek. A karakterek természetesen erős jellemzővel bírnak, a fejlődésük meseszerű, de nem hiteltelen, hanem kedves és a képi világ olyan részletgazdag, annyira aprólékos és gondos, hogy amiatt mindenképpen újra kell majd nézni, mert egy egy elkapott pillanat további többletjelentést vagy egy kikacsintó poént rejt még magában. A cím is maga egy játék, hiszen ha az Isle of dogs-ot elég gyorsan mondjuk ki, akkor az úgy hangzik, mintha azt ejtenénk ki a szánkon, hogy I love dogs. A pontosságra és gondosságra ugyanilyen jó példa, hogy a kutyák szemszögéből mutatott jelenetkben soha nem látni zöld vagy piros színt, hiszen azt az ebek sem képesek érzékelni a valóságban. A filmen egy 670 fős csapat dolgozott (sokan a Fantasztikus Róka úr brigádjából) és nagyjából 130.000 állóképet készítettek, amiből összeállt a Kutyák szigete. Több szereplő hangját sokan olyanok kölcsönözték, akik jól ismert karakterek különféle Wes Anderson filmekből, de itt volt Bryan Cranston, Edward Norton, Tilda Swinton, Bill Murray, Jeff Goldblum, Frances McDormand, Scarlett Johansson vagy éppen Harvey Keitel.
A Berlinálén megkapta a rendezői fődíjat és nálunk a Titanic Filmfesztiválon közönségdíjas lett, de nem kérdés, hogy leginkább azt a közeget fogja megmozgatni, akik amúgy is Wes Anderson-fanok. Hangulatában a megszokott, humorban erősebb és politikai vállalásában újszerű. Nem ez lett a rendező legkiemelkedőbb filmje, de azok a felnőttek, akiknek a mese íze otthonosan terül szét a testükben, örökre Wes Andreson-rajongók maradnak.
