Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nagyban készül nyár végi Barba Negra Trackes koncertjére az instrumentális progresszív jazzmetált játszó Special Providence, akiket nemrég nem akármilyen megtiszteltetés ért, hiszen felléptek a Karlovy Vary-ban megrendezett Summer Music Campen, ráadásul ugyanezen a rendezvényen Markó Ádám dobos a Dream Theater-billentyűs Jordan Rudess Explorations című szólóalbumának színpadi előadásában is részt vett, kifejezetten a szerző felkérésére. Ez jó apropónak tűnt, hogy egy rövid interjúban kikérdezzük a zenekarvezetőt a Csehországban szerzett élményekről és a Special Providence körüli aktualitásokról.
Aki még nem járt ott, hogyan képzelje el a Summer Music Campet?
Ez alapvetően egy zenei tábor és kurzussorozat Karlovy Vary-ban, ami köztudottan Csehország egyik ékszerdoboza, de nevezhetjük akár Kelet-Európa Monacojának is. Egy hétig tartott a rendezvénysorozat, ahol egyenként vagy csoportosan vehettek órákat a zenét tanulni vágyók. Idén részünkről a basszusgitárosunk, Fehérvári Attila került az oktatók közé, és a szervezők, ahogy ez már szokás, a kurzus végén az egészet megkoronázták egy nagyon komoly gálakoncerttel, ahol ott volt Simon Philips és a Protocol projektje, egy ausztrál zenekar, a Plini, aztán Mark Lettieri, akit a Snarky Puppyból ismerhet a közönség, vagy a szerb gitárvirtuóz, David Maxim Micic. Mi is felléptünk a Special Providence-szel, meg persze az egyik este fénypontjaként Jordan Rudess, aki az Explorations című anyagát állította színpadra.
Hogyan kaptatok ide meghívást?
2010 óta elég erőteljesen jelen vagyunk a cseh zenei életben, sok városban játszottunk, és sokszor járunk vissza. Van egy erős közönségbázisunk, sok zenészt ismerünk arrafelé, innen jött a kapcsolat. Először 2012-ben hívtak meg az akkor még Brnoban megrendezett táborra, azóta nem egyszer jártunk kint, és most, az új helyszínen sem feledkeztek meg rólunk.
Jordan Rudess-szel hogyan találkoztatok, honnan ismeri a zenekart?
2015-ben mi voltunk az előzenekar a Dream Theater a Barba Negra Trackes koncertjén, onnan ismertük egymást. Amikor kiderült, hogy egy helyen, egy programban leszünk, Jordan megkeresett. Reggel arra keltem, hogy megosztja az egyik videóklipünket, és ugyanaznap érkezett a meghívás is. Ismeri és szereti a zenénket, ez óriási dolog számunkra. Másrészt ez az Explorations műve egy háromtételes, dobra, zongorára és szimfonikus zenekarra írt mű, azaz a mostani előadáshoz kellett neki egy dobos, így kerültem a képbe. A szervezők és Jordan együtt kerestek meg, megkérdezték, lenne-e hozzá kedvem, innen indult a dolog. Kaptam partitúrát, aztán hónapokig készültem rá, hiszen nagyon érdekes kihívásnak tűnt. Sok mindent csináltam már, de olyanra, hogy egy szimfonikus zenekarral, meg egy világsztárral lépjek színpadra, akinek a zenekara ikon volt számomra, és ott volt a poszterük a falamon, még nem volt példa. Azt kell, hogy mondjam, fantasztikusan sikerült.
A helyszíni próbákat hogyan kell elképzelni a gyakorlatban?
Három napig próbáltunk a szimfonikus zenekarral. Kezdetben voltak is kisebb nehézségek bizonyos tempókat illetően, úgyhogy be kellett iktatnunk egy extra próbát, de végül megoldottuk a dolgot. Egy kitűnő török karmester, Eren Basbug dirigálta a zenészeket, aki darab szimfonikus hangszerelésért is felelt, meg a Dream Theater hasonló dolgaiban is közreműködött. Zseniális a srác, ráadásul szemtelenül fiatal, 25 éves, ennek ellenére egy nyugodt, keleti bölcs hozzáállásával és türelmével rendelkezik. Emellett hihetetlenül profi, szóval végül kihozta a maximumot a zenekarból, maga a fellépés nagyon-nagyon jól sikerült.
Jordan már első nap iszonyatosan közvetlenül viselkedett, elvitt ebédelni, közben beszélgettünk, elejtett egy-két mondatot lehetséges jövőbeni kooperációkról, megköszönte, hogy ilyen sok energiát fektettem a felkészülésbe, hiszen alapvetően tudta azt jól, hogy ez számomra, vagy általában egy dobos számára mennyire nagy feladat, és elég könnyen elvérezhetett volna a dolog ezen a poszton. De ennél jobban nem nagyon sikerülhetett volna az előadás, és külön öröm volt, hogy a ráadásszámban a gitárosunk, Marci is színpadra léphetett. Ez a Screaming Head című dal volt a Rhythm of Time albumáról, amit a stúdióváltozatban Guthrie Gowan játszott, szintén nem akármilyen kihívás. Kaltenecker Zsoltival is nagyon jóban lettek és sokat szakmáztak különböző szintikről és zenékről. Egyszóval tényleg baráti lett a viszony.
Említetted, hogy hónapokig készültél erre a koncertre, hogyan zajlott ez?
Voltak olyan részek, amelyeken kifejezetten sokat kellett dolgozni. Jordan szólóban sokkal elvetemültebb dolgokat csinál, mint amilyeneket mondjuk magától a Dream Theatertől lehet hallani, ennek megfelelően, nem viccelek, majd minden ütem más ütemmutatóban volt. Persze van ebben is rendszer, aki ezzel a műfajjal foglalkozik, annak ez nem meglepetés. Nekem sem volt az, hiszen a Special Providence sem könnyebb zene ennél. Nem is maguk a dobtémák voltak nehezek, sokkal inkább úgy volt kihívás hogy ezeket a témákat egy száztagú zenekarral együtt lélegezve kellett előadni, folyamatosan figyelve a karmesterre, a szólistára, meg a többi zenészre, ki és belépni stb. Ennek a balanszírozása volt az, ami nehézzé tette az egészet. Hogy érzékeltessem a különbséget, itt nem arra kell gondolni, hogy elindult egy dal, és azt végigjátszottam, sokkal inkább úgy épül fel a darab, mint valamilyen húszas, harmincas évekbeli amerikai filmzene, érezhető is benne egy kicsit Bernstein hangulata.
Beszállok két és fél perc után, dobolok mondjuk tíz ütemet, utána megállok, aztán visszajövök egy teljesen melodikus rész után valami keményebb, páratlan ritmusban, utána megint szünet, ami alatt a zenekar játszik valami szállós, áhítattal teli részt, a végén meg be kell jönni 160-as tempóban, duplázóval. Ez tette különlegessé és izgalmassá az egészet. Szüleim révén klasszikus zenei múlttal rendelkezem, nagyon jó és nosztalgikus érzés volt visszatérni ily módon a gyökerekhez.
Volt már hasonló élményed korában?
Soha! Ilyen szempontból abszolút mélyvíz volt. Játszottam már mindenféle formációban, színpadon, híres színészekkel is akár, de ez egy igazi sokismeretlenes egyenlet volt, súlyosbítva tinikorom egyik ikonjával. Viszont Jordan kedvessége, professzionális hozzáállása teljesen elvette ennek az élét, természetesen a dolog jó értelmében. Híresen izgulós vagyok, de nem csak azért izgultam, hogy neki meg fogok-e felelni, mert ez már kiderült a próbákon, hanem az, hogy a zenekarral történő összjáték hogyan sikerül majd. Nem volt könnyű feladat.
Nem is gondoltam volna, hogy valaki, aki ennyi zenekart és produkciót megjárt, izgul még a szó klasszikus értelmében.
Legendásan izgulós vagyok. Amikor elkezdtem nemzetközi szinten dob fesztiválokon játszani, coach-hoz jártam, hogy tudjam ezt kezelni. Annyira izgultam, hogy rámentek ezek az idegi dolgok a dobolásra, és nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy egyébként tudnék. Aztán elmentem egy személyi trénerhez, aki egy csomó mindenben segített, és azóta rengeteg dobossal, zenésszel beszéltem erről. Hasonló cipőben jár például Steven Wilson dobosa, Craig Blundell, aki ezt mai napig úgy küzdi le, hogy beszél róla a színpadon. Ha dobklinikát tart, mindig azzal kezdi, hogy mennyire izgul, vagy elmeséli azt is, hogy Steven Wilson majdnem kirúgta ezért. Sok ilyen ember van. Ez valahol azt jelzi, hogy mennyire fontos nekünk ez a dolog, amit csinálunk. De már sokkal jobb a helyzet, és abszolút vállalom is.
Nyilván aki zenélt velem, az tudja, hogy alapvetően ilyen vagyok. Még egy Special Providence, vagy egy Useme-koncerten is mindig van izgalom. Ha nincs, megette a fene az egészet. Sajnos éreztem már ilyet, akkor általában ki is szálltam az adott zenekarból, hiszen ha már nem fontos, onnantól kezdve az előadás rovására megy. Nagyon nagy dobosoktól kaptam segítséget és lelki támaszt ezen a téren, és én is igyekszem segíteni azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Szóba került, hogy lesz folytatása a Jordannel közös együttműködésnek, lehet erről már többet tudni?
Miután elváltunk, kaptam tőle egy üzenetet, hogy „átmentem a meghallgatáson, és várja, hogy újra együtt dolgozzunk”. A magam részéről nagyon remélem és várom a folytatást. Külön öröm, hogy a Special Providence ennyire a szíve csücske, szóval bízom egy zenekarral közös kooperációban, meg persze legvadabb álmainkban szerepel egy Dream Theaterrel közös turné, ami elvileg nem is lenne lehetetlen, de majd lássuk meg, mit hoz a jövő. Egyelőre semmi konkrétum nincs.
Körülbelül egy éve jelent meg a Will. Hol helyezed el a Special Providence lemezei között? Sikerült vele új kapukat nyitnotok?
Szerintem a Will a zenekar egyik legprogresszívebb anyaga lett, kicsit talán megosztó is ebben az értelemben, sokszor kell meghallgatni, hogy beérjen, és ez érzékelhető abban is, hogy sok külföldi kritika még csak most jelenik meg róla, tehát van egy kis fáziskésés. Nagyon büszkék vagyunk rá, és a közeljövőben sok helyre el kell még jutnunk vele. Állítólag jól fogy az album a kiadó szerint is, pedig nehéz a helyzet a zeneiparban, rengeteg a zenekar, rengeteg a tartalom. De azt gondolom, hogy ezzel az albummal a legminőségibb, leginkább prémium dolgot sikerült összehoznunk a zenekar életében. Az egy más kérdés, hogy kinek tetszik és kinek nem, ezért is mondtam, hogy megosztó. De mi mindig is megosztók akartunk lenni.
Hogy érted azt, hogy megosztó? Vannak, akik túl bonyolultnak tartják az anyagot, és azt mondják, hogy ez már túlzás?
Aki eddig szerette a zenekart, annak tetszik, aki eddig sem szerette, annak pláne nem tetszik. De ennek örülök, mert a megosztó az mindig jó - sosem akartunk liftzenét játszani.
A mostani koncerttől mit várhat a közönség?
A buli váza értelemszerűen az új lemez lesz, természetesen a legfontosabb régebbi dalokkal, szóval egy nagyon izmos, súlyos műsorra számíthat mindenki csütörtökön. Várunk mindenkit szeretettel!
A posztot a Hangfoglaló Program keretében az NKA támogatta
