Invisible Darkness - Dalról dalra a Trousers új nagylemeze

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Szeptember végén a Music Fashion kiadó gondozásában és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent az Invisible Darkness, a The Trousers ötödik nagylemeze. A dalok nagy része 2016-ban született, a felvételek pedig a tavalyi év során kezdődtek a budapesti Artist Factoryben a zenekar korábbi dobosa, Cs. Szabó Zoltán vezetésével. A lemezen a korábbiakhoz hasonlóan vendégszerepel Csányi Rita vokalista (The Anahit) és Derecskei Zsolt billentyűs (The Bits). A borítót Rusvai Roland készítette. A korong előzeteseként június végén Dancer From The Dance címmel online formátumú, három számos EP-vel jelentkeztek. A címadó dalhoz készült klipet Szili László rendezte, már több mint 25 ezren nézték meg a megjelenés óta. Az Invisible Darkness egész pontosan szeptember 28-án jelent meg cd és online változatban, de az év végétől – a zenekar történetében először – vinyl formátumban is kapható lesz. Alább Kőváry Zoltán frontember mesél minden egyes dalról, de természetesen a lemezt is végig lehet hallgatni.

Spinning The Wheel

Amikor e lemezt készítettük, és kezdett ez a dal összeállni, egyből éreztük, hogy ezzel kell kezdeni az albumot. Olyan, mint egy „ars poetica” zeneileg, igazi lendületes garázsrock-esszencia kevesebb mint három percben. Lehet, hogy egyszerű szerzeménynek tűnik, de valójában nagyon rafináltan építkezik. Ehhez hozzájárul az aerosmith-es kettős vokál belépése a második verzében, a „valódi” refrén bejövetele ezt követően, a hangnemváltás, a moduláció a szóló után, a zongora (Derecskei Zsolt) bevetése a végén, és a tempó felezése az utolsó refrénrész első felében. Ebből a szempontból az egyik legerősebb kompozíciónk ez. Csányi Rita vokálja nagyon sokat tesz hozzá ehhez a dalhoz, ami egyébként egy képzeletbeli, menekülős, kilátástalan végű road movie-t idéz.

You Got Me Rollin’

A második lemez (Soul machine, 2010) óta mániánk a régi soul-hatások beépítése a hard rockba, ami alatt persze nem a balladisztikus, hanem a mocskosabb, „upbeat” soult értem. Ezt számos ránk nagy hatással levő zenekar alkalmazta: a Rolling Stones, a Grand Funk Railroad, a Thin Lizzy, a Black Crowes, vagy a Hellacopters. Ha van olyan, hogy „tipikus Trousers-dal”, akkor ez közel áll ahhoz, hogy annak nevezzük. Nagyon felszabadult, energikus szám, a végén még egy lapáttal rá is rakunk az „extra” refrénnel, ami szerintem nagyon hatásos. A kezdő gitártéma meg kicsit olyan, mintha valaki írt volna egy Van Halen-riffet a 60-as években.

Drowning In Numbers

Középtempós, döngölős felvétel, érdekes rejtett zenei megoldásokkal, mint amilyen a gitár helyettesítése torzított Fender-zongorával a második verzében vagy a dob megállása egy váratlan helyen. A szöveg itt egy kicsit nagyobb hangsúlyt kap, mint általában nálunk. Peter Greenaway brit filmrendező „Számokba fojtva” című filmjéből jött az alapötlet, az agyon matematizált világról szól, ahol mindent az alapján mérünk, hogy hány százalékot kapott a Metacritic-en, vagy hogy hányan nézték meg a Youtube-feltöltést. Pedig azok csak számok! Gondolta volna valaki, hogy Pitagorász feltűnik egyszer egy rock-dal szövegében? Ő találta ki először ugyanis, hogy a szám mindennek a lényege, tehát bizonyos értelemben győzött, anélkül, hogy tényleg igaza volna.

The Swamp

A lemezborítón látható pszichedelikus krokodilfej kicsit erre a track-re is utalhat, hiszen „A mocsár” az ő birodalma. Ez a dal leginkább a Creedence Clearwater Revival egy keményebb változatát testesíti meg nekem. Mindig is irigyeltem Fogerty azon számait, amelyek szinte csak egy akkordra épülnek, mint például a „Run through the jungle” vagy a „Born on the bayou”. A dalt Bandi (Lázár) lüktető, groove-os basszustémája dominálja, de nagy hangsúlyt kap benne az akusztikus gitár és a Hammond-orgona is, ami a gitár után a világ második legjobb hangszere. Az egésznek igyekeztünk amolyan „louisianai” hangulatot varázsolni: alligátor, mocsár, voodoo, slide gitár… El tudnám képzelni filmzenének is,

Dancer From The Dance

A bátyámmal (jelenleg Peter Kovary & The Royal Rebels) még suhanc korunkban volt egy zenekarunk, a The Rag Doll, aminek volt már egy ilyen című dala. Ebből a címet és riffet tartottuk meg (a cím egy W. B. Yeats versből van egyébként), és született köré egy teljesen új kompozíció. Ez lett az első klipes „kislemez”, amihez az 1973-as Wattstax koncertfilmből vágta össze Szili Laci a fekete közönséget mutató részeket, és ezt egy ipari projektorral ránk vetítette. Szóval ez is egy amolyan „ős funk”-cucc, persze szigorúan hard rock keretek közt. Az egyik kedvenc részem a verze alatt Locke Peti lecsupaszított gitárkísérete, ami egy Cliff Willliams-i bonyolultságú basszuskíséretre ül rá. Amikor Csészivel (Cs. Szabó Zoltán, a zenekar korábbi dobosa) kevertük a dalokat, és kitaláltuk ezt a megoldást, egy emberként, röhögve kiáltottunk fel: „Ez tiszta Accept!” De dögös lett nagyon.

Bad Luck & Trouble

Minden lemezen szoktunk csinálni egy Nagy Hardrock Eposzt, a „Freakbeat”-en (2013) ez volt a „Demon Gasoline”, a „Mother of Illusion”-ön (2015) a címadó, most meg ez. A basszerosunk, Bandi nagy kedvence lett az alap zenei téma, mivel ő elég nagy metal-arc. A felvétel egyik leginkább figyelemre méltó része az, amikor a második refrénben bejön a gitár alá a mellotron-kíséret, amit főleg balladáknál szoktak használni. Itt viszont szó sincs balladáról. Három dolog juthat eszébe az embernek erről a megoldásról: a Sabbath bloody Sabbath-lemez, a Monster Magnet egyes számai, valamint a Cream „Deserted cities of the heart” című kompozíciója. A refrén tulajdonképpen csak a végén jön be, úgy tűnik, szeretünk ezzel operálni.

Going Inside My Mind

A „B” oldalt nyitó „Going inside my mind” a következő klipes single-várományos, ami még hozzánk képest is slágeres felvétel. Akik hallották, azok közül többen a „beat-es” jelzővel illették, és valóban talán arra a korszakra hajaz leginkább, persze jóval „maibb” megszólalással. Amellett, hogy ilyen dalt még sosem csináltunk (talán a 2010-es „Soul machine”-lemez címadó dala, vagy a 2013-as „Under the wheel” állnak a legközelebb hozzá), van még egy-két érdekes húzás a dalban. Például viszonylag sok szöveg van benne, amit általában tudatosan kerülünk, nincs gitárszóló, illetve az azt helyettesítő octaver-es gitártéma után egyből refrén következik, mielőtt visszatérnénk az alap énektémához. Apróságnak tűnik, de aki szokott dalt szerezni, az tudja, hogy ezek a felépítésben milyen fontos szerkezeti kérdések lehetnek, és meghatározhatják egy szám egész hangulatát.

The Worst Is Yet To Come

Ezt is hozzánk képest nagyon szokatlan felvételnek tartom. A riff elég Stones-os, de a dal egésze egyáltalán nem, nem is tudom, mihez hasonlíthatnám. Egyrészt a verzéket végig uraló kétszólamú ének miatt, másrészt pedig még sohasem alkalmaztunk olyan megoldást, hogy a szóló alatt a 4/4-es ütem átvált shuffle-be, majd vissza. Ennek következtében ennek a résznek van egy kis ősi blues-rockos hatása (Free, Ten Years After). Az utóbbi években volt a vintage blues-rocknak valamiféle reneszánsza, ami miatt most egy kicsit bátrabban nyúltunk ilyesmihez. Ráadásul a dobosunk, Gulyás „Samu” Antal, aki tavaly lépett be a zenekarba, elég nagy blues-fan, ami bennem is megmozgatott néhány régi emléket. Huszonéves koromban ugyanis - nem kevés önbizalommal - a ZZ Top és Johnny Winter 70-es évekbeli lemezeiről próbáltam megtanulni gitározni. Ez most itt némileg tetten érhető.

Done For Good

Itt tér vissza a lemez a „teperős”, Motörhead-es garázsrock-tempóhoz, ami szintén végigvonul a munkásságunkon. A 2010-es „Too tough to tame”-mel kezdődött, az „I get around”-dal folytatódott 2013-ban, az előző „Mother of Illusion”-ön pedig a „Gunslinger” kéviselte ezt a vonalat. Amikor felvettük, egyből éreztük, hogy a dal igényli a női vokál folyamatos jelenlétét, amit Rita (Csányi) a korábbiakhoz hasonlóan briliáns módon oldott meg. A szám refrénjére valami miatt különösen büszke vagyok. A zenei megoldások közül Bandi szaggatott basszus-témáját emelném ki a verzék alatt, valamint a gitárszóló felépítését. Először ugyanis -az ilyen jellegű számokhoz tipikusan passzoló wah-wah szóló előtt - egy Joe Perry-s „kavarás” hallható a mélyebb fekvéseken, ami baromi jól szól szerintem. Samu rajongása miatt jó sok Aerosmith-t szoktunk hallgatni a buszban.

Five Miles High

Egy újabb érdekes hatás bukkan fel ebben a felvételben: a southern rock, a kezdő riff pedig már-már country-s ihletésű . Korántsem vagyok annyira nagy déli rock fan, mint a testvérem, vagy Gábor Andris az Ozone Mamából, a turnébuszban sem nagyon szoktunk ilyen előadókat hallgatni. De az elmúlt pár évben, például a Blackberry Smoke vagy a Monster Truck sikerei, vagy Greg Allman tavalyi halála miatt folyamatosan „benne volt a levegőben” ez a stílus. A refrén viszont már teljesen más világ, és a „Worst is yet to come”-hoz hasonlóan bajban vagyok, ha zenei párhuzamokat kellene mondanom. Ez a legérdekesebb szerkezetű dalunk ever, mivel a demózás idején még fogalmunk sem volt, hogy milyen legyen a szerkezet meg az arányok, készült egy ad hoc változat, és aztán úgy maradt a felépítés. De jót tett neki ez a spontaneitás, és egyébként ennek a szövegében tűnik fel az „Invisible Darkness” kifejezés is.

Here Comes The Light

Egy ilyen felvétel nem is kerülhet máshova, mint a lemez végére. „Beatles hard rock”-nak mondanám, hasonlóképpen, mint az előző album záró tételét, az „A different world”-öt. Legjobban a végét szeretem, amikor a dal első felében refrénnek tűnő részből kibontakozik a „valódi” refrén, ami önmagán belül is fejlődik. Himnikus hangvételű kompozíciónak szántuk, ami a kicsengését tekintve optimistának tekinthető, ellensúlyozva az album komorabb hangvételű címét. Mindez arra utal, hogy a sötétség belőlünk fakad, de nagyon sokat tanulhatunk belőle. Ezt zeneileg is igyekeztük alátámasztani, Peti beúszó gitárbontogatásával, a vokál drámaiságának a fokozásával a végén, és számot záró felemelő zongorafutammal, amiben a refrén akkordmenetét ismétli Zsolt. Igazi patetikus befejezés, komolysággal, de nem kevés öniróniával is.