Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Önéletrajzi ihletésű, coming of age típusú, csupa szív, feel good mozi lett Jonah Hill első nagyjátékfilmje. Los Angeles, ’90-es évek, deszkás kamaszok és a háttérben üvölt Presser Gyöngyhajú lánya.
A Mid90s történetileg nem mesél sokat nekünk, inkább csak be akarja mutatni, hogy milyen volt a ’90-es években kölyöknek lenni. Jonah Hill abszolút a gyerekkorából merített ihletet és a főleg vígjátékokban való szerepléséről híres színész, elkészítette az első filmjét, amiben semmit nem akar túlzásba vinni, csak a szeretet a gyerekkori emlékei iránt. A film az A24 jóvoltából készülhetett el, ami egy tipikusan olyan stúdió, ami elég jó független filmeknek ad teret és nem arra hajt, hogy megtöltse a mozikat, hanem a lelkes kreativitást támogatja. Nekik köszönhetjük például az Ex Machiát, a The Florida projectet, a Good Time-ot vagy éppen az Oscar-díjas Moonlightot is.
A Mid90s-nak ott van nagyon nehéz dolga, hogy az ilyen tipikus kamaszkor küszöbét taposó fiatalokról szóló filmeket túlságosan túlidealizálják, ráadásul a deszkás közeg az ilyen fajta filmekben néha erőltetett menősködésnek tűnik. Itt azonban megtörténik a varázslat még akkor is, ha nem lesz nagy tűzijáték és érzelmi csúcspont benne, de sikerül neki ízlésesen tálalnia a nosztalgiát anélkül, hogy nyálas lenne vagy túl belemagyarázós. A mindössze 84 perces filmbe belesűrítettek egy látványos, de nem tolakodó korrajzot és nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy milyen jó volt ebben az időben gyereknek lenni, hanem hogy milyen volt egyáltalán felnőni: elszívni az első cigit, megtalálni a bandádat, egy házibulin izgatottan benyúlni egy lány bugyijába vagy anyud előtt leplezni, hogy ittál. Persze ettől még ott van a nyomor is. Csonka családban felnőni nem könnyű, de ekkor ennek a súlyát még nem érzed és arra is rá kell döbbenni, hogy bár nem vagy elkényeztetve, a korodbeli srácok néha még nehezebb helyzetben vannak, mert akadnak köztük full csórók, kisebbségben élők és olyanok is, akiket vernek otthon.
A történet középpontjában egy 13 éves srác áll, akit otthon állandóan szapul a bátyja és egy pár egyszerű srácból álló deszkás közösség fogadja be barátjának, akik nem akarják szívatni fiatal kora ellenére, hanem csak együtt röhögnek a fiúval és hagyják, hogy a csapatuk tagja legyen. Közben persze erőteljesen érezzük a kor lenyomatát a falra kiakasztott poszterekből, a VHS-ekből, a ruhákból, a Nintendo kazettákból és közben csak dumálnak és káromkodnak könnyeden. A beszélgetésekben nincsenek nagy megfejtések, de látszik, hogy a karaktereknek, azokban a pillanatokban, azok nagynak számítanak, ezek formálják a személyiségüket, így lesznek egy közösség tagjai. Iszonyatosan jó nézni a fiúk csibészségét, a néha lázadásból törvénybe ütköző viselkedésüket, amivel csak a saját határaikat feszegetik, de valójában nem ártanak senkinek.
A filmen nagyon érződik az ebből a stílusból klasszikusnak számító Kids, de még a This is England közösségi érzülete is átüt, ami Jonah Hill elmondása szerint is inspirálta őt. A főszereplőt alakító kis srác, Sunny Suljic, aki már az Egy szent szarvas meggyilkolásában is bizonyított, iszonyatosan édes és pont úgy nem játssza túl a szerepét, mint az őt körülvevő tinik, akiknek többsége jól deszkázó amatőr. Arra kevesebb hangsúlyt fektettek, hogy kifejtsék a főszereplő bátyja (Lucas Hedges) miért veri állandóan az öccsét és az anyjukkal (Katherine Waterson) való viszonyukra sem helyeznek nagy hangsúlyt, de a család amúgy is csak háttérként szolgál. A trailert már eleve Presser Gyöngyhajú lányával adták és külön öröm hallani, amikor a filmben is felcsendül az ismerős dallam. Ezen kívül természetesen van benne kötelezően egy csomó rap, de a zenét sem bízták a véletlenre, hiszen Trent Reznor és Atticus Ross (NIN) felelősek érte. A képfelosztás 4:3-as, hogy ezzel is tisztelegjen a korszak előtt.
A Mid90s nagy erőssége, hogy nem vár el sokat a nézőtől, csak mosolyogva emlékeztet minket azokra a pillanatokra, amikről gyerekként úgy éreztünk, hogy nagyon számítanak és eszünkbe juttatja, hogy mennyire jó volt először tartozni valahova; egy olyan közegbe, amit mi választottunk és ahol barátokat kaptunk. Ha ezt a ’90-es években éltük át, akkor ott, de ha nem, attól sem vagyunk kevesebbek, de ez a film most erről szeretett volna nosztalgiázni jó szájízzel.
