2019.03.11. 12:53 – Kovács.Attila

Kevéssel sokat - Lovasi András Tűzijáték délben című szólóalbumáról

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

tuzijatek_delben.jpg

Sajnos elszúrtam a dolgot, mert ezt a lemezismertetőt akkor kellett volna megírni, amikor először, a megjelenés napján hallgattam a Tűzijáték délben dalait. Egy csendes szombat délután volt, amikor kizárólag olyan dolgokkal foglalkoztam, amiknek semmi jelentősége, de jól éreztem magam tőlük. Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, aztán sorba válogattam az összes itt-ott kallódó gitárhúromat, amit már több éve nem tettem meg, és elégedetten nyugtáztam, hogy lett még két teljes készletem ennek köszönhetően. Vannak napok, amikor nem kell megváltani a világot. Közben a Youtube feldobta friss megjelenésként Lovasi András új szólólemezét, ami tökéletesen aláfestette ezt a hangulatot.

A viszonylag rövid, harmincöt perces lemez gyors egymásután többször le is pörgött aznap. Közben azon morfondíroztam, mennyire logikusan kikövetkeztethető ez az album a Kiscsillag utóbbi időben járt kísérletezős, art rock felé kacsintgató útjából, és milyen örvendetes, hogy Lovasi tud és mer jól korosodni. Nincs könnyű dolga ezen a téren, hiszen aki egy olyan nemzedéki zenekarban játszott több évtizeden át, mint a Kispál és a Borz, attól a közönség egy része garantáltan csak a korai klasszikusok újrafutózását várja és fogadja el, hogy aztán elkönyvelhesse, régen ő is jobb volt. De hát az élet nem arról szól, hogy örökre húszévesek maradunk, és valójában kevés annál kellemetlenebb dolog létezik, mint amikor valaki ötven felett is a saját fiatalkori önmagát akarja reprodukálni. Szerencsére Lovasi András ezt második szólólemezén meg sem próbálja, viszont meri vállalni azt a kockázatot, hogy teret engedjen azoknak a gondolatoknak és zenei megoldásoknak, amelyek épp aktuálisan foglalkoztatják.

A Tűzijáték délben kicsit olyan, mint a csendes fiú a baráti körödből, aki sosem akar középpontba kerülni, jól elvan a saját világában, aki nem beszél sokat, de pár mondatban mindig képes megragadni a lényeget, és akiről a hozzá közelállók tudják, hogy visszafogottsága meglepő mélységeket rejt. Szellős, első hallásra kifejezetten lecsupaszítottnak ható dalok követik egymást az albumon, talán egy szál akusztikus gitárral is elő lehetne adni őket, és közben mégsem. Ugyanis sosem tolakodó módon, de jó érzékkel mindig a megfelelő helyen bukkanak fel azok a hangszerelési finomságok, amik zeneileg az anyag sava-borsát adják. Ezek elsősorban mindenféle billentyűs és fúvós szólamok - utóbbiakat illetően az oboától a trombitán és a kürtön át a tárogatóig terjed a hangszerpark - , de olyan eset is előfordul, mint a Féreg című dal ritmusszekciójában hallható, "jeget dobnak a pohárba" hangminta, ami szintén nem átlagos megoldás egy ilyen jellegű lemezen. 

A szerzőtől megszokott módon a szövegek is sokféle értelmezési lehetőséget rejtenek, egyaránt hallhatunk lejegyzett automatikus írásként érvényesülő, önéletrajzi ihletésű, múltidéző vagy akár kicsit szarkasztikus sorokat is. Nem érdemes túlelemezni ezeket, hiszen a daloknak elsősorban az a dolguk, hogy érzéseket idézzenek fel, és valamilyen formában a hallgató saját életére rímeljenek, erre pedig a lemezt ironikusan nyitó Nem kell, az első hallgatásra rögzülő Ének rólunk, vagy a Kiscsillag "színházas" lemezeinek világát idéző Sziluetthuszár éppúgy alkalmasak, mint a Bükfürdő, vagy az 1971. Utóbbi egyik személyes kedvencem a lemezről, egyben talán a legjobb példa az anyagot jellemző furcsa, de semmiképp sem kellemetlen, sokkal inkább izgalmas kettősségre: nincs két perc az egész, mindössze pár jól eltalált akkord, a szövege születhetett akár pillanatok alatt, egy családi fényképalbum nézegetése közben, de annyiféle hangulatot idéz fel, amivel jóval többet mond a benne hallható hangoknál. Ráadásul tucatnyi lejátszás után tudtam csak egyértelműen eldönteni, hogy a háttérben alig hallhatóan színesítő billentyűszólamot én képzelem-e oda, vagy tényleg rajta van a felvételen. És hát művészetnek olyasmit szoktunk nevezni, ami túlmutat önmagán.

Ez az elsőre talán nem egyértelmű sokarcúság teszi hosszabb távon is érdekessé az albumot. Hogy nem feltétlenül az semmi sem, aminek látszik, és végső soron csak azok az érzések és gondolatok biztosak, amiket a dalok bennünk keltenek a lemez hallgatása során. Így aztán pontosan annyi személyre szabott megfejtés lesz, ahányan meghallgatják majd a lemezt.

Nagyjából ilyesmik jutottak eszembe azon a nyugis, lószerszámozós délutánon. Azóta eltelt egy hónap, és ilyenkor már sokkal nehezebb mindentől függetlenül, kizárólag saját benyomásokra hagyatkozva értékelni valamit. Fogalmam sincs, hogyan tudnék olyan ismertetőt írni az albumról, amiben nem akarok sem cáfolni, sem egyetérteni, ahol csak leírom, hogy ez egy jó lemez, amire érdemes időt szánni, és ami meghálálja, ha nyitottan közelítünk felé. Hát valahogy így. 4,5 / 5


lemezkritika pop rock art kiscsillag lovasi alternatív lovasi andrás kispál és a borz ezt hallgasd szólóalbum



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása