Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
…vegyük is sorra a friss nép- és világzenei kínálatot, de úgy, hogy ennek a nyitómondatnak az első feléről feledkezzünk is el. Mert igazából pont az a lényeg, hogy régi és új formák randevúznak itt felettébb jóízűen, így tehát messze vagyunk attól az unalomtól, amit ezek az elhasznált fogalmak sugalmazhatnak. Mivel 6-7 lemez is fennakadt a rostánkon, ne fulladjunk adatmennyiségbe, így első körben hármat tárgyalunk ki. És már most mondom, három mesterművel van dolgunk, így nincs egyéb tennivalónk, csak élni a lehetőséggel.
A Makám Encián (Z Paraván, 2019) című új lemezének 12 dalából 10 Sík Sándor verseire íródott, a kezdő és záró keret pedig a zenekarvezető (gitáros-énekes) Krulik Zoltán szerzeménye. Ez a Makám most egyébként egy erre az anyagra verbuvált felállás a zenekarban korábban már megfordult, illetve újonnan csatlakozott muzsikusokkal (Bede Sári ének, Gyulai Csaba ütőhangszerek, Boros Attila basszusgitár, Szabó Árpád hegedű, Juhász Endre duduk, Bálint Péter didgeridoo), de Krulik Zoltán hozzáállását ismerve (és a lemezt hallva), meglepne, ha nem tervezne nagyobb léptékben ezzel az igen jól összerakott formációval.
Legutóbb alaposan végigvettük a Makám zeneiségének sarkpontjait, és fejlődésének ívére is kitértünk, nézzük hát, mit hoz most elénk az új album. Egyrészt mindazt, ami nélkül el sem viselnénk Makám lemezt: buborék-finomságú megszólalást és nemessé érlelt dalokat bensőséges melódiákkal. Ez az igazi, akár levédhető fundamentum, minden csak innen képzelhető el. Ezt persze Krulik Zoltán is jól tudja, mert ezt most is megkapjuk, így innen léphetünk tovább a mélységi kérdések felé: mik azok a rezdülések, érzelmi és gondolati síkok, amelyek innen beljebb és feljebb visznek? Egyébként egyszerű dolgok: hangszeres villanások, vagy akár csak egy-egy hang, egy sor, jól elhelyezett hangköz, énekes hajlítás, igazából bármi; a lényeg, hogy megtörténik az a bizonyos fejen átbucskázás, hogy utána már minden másképp legyen. Hogy aztán ez a másféle és új vibrálás tovább rezegjen bennünk, és maga a dal is átlényegüljön. Ez azt is jelenti, hogy amikor megtörténnek ezek a pillanatok és valóban meghalljuk ezeket, akkortól már nem lesznek ugyanazok többé, még bensőségesebbé nemesülnek.
Elérkeztünk ahhoz a fontos kitételhez is, hogy Makámot ugyan lehet, de nem érdemes háttér-hallgatni, mert a köznapi popzenétől odébb járunk, és eleve, a legkülső rétegei, a teljes halmaza is megkívánja a figyelmünket és a ráhangolódásunkat, ha pedig az előbb vázolt mélységei is érdekelnek bennünket, akkor érdemes az időt rászánni. Krulik Zoltán monomániás alkotónak tekinthető, és ezt most kifejezetten elismerésként mondom, mert ilyen szinteket csak nagyon koncentráltan, lépésenkénti világépítéssel lehetséges létrehozni. Mert ténylegesen világépítés zajlik, aminek minden eleme illeszkedik a nagy egészbe, így a monomániásság erre a kivételes átgondoltságra vonatkozik. Úgy bukkannak fel a lemez folyamán régi Makámos zenei témák és szövődnek újakkal frigyre, aminek valamiféle máshogy nem tapasztalható boldogság az eredménye. A zeneszerzés mellett Krulik a szövegírásban is hasonlóan tudatos verselő, hangulatokból, szavakból, töredékekből építkezik, és bár rákoncentráltam a szétszálazásra, gyakorlatilag Sík Sándor is mintha direkt a Makámnak írta volna ezeket a verseket. De eleve, ez a szétszálazás eléggé meddő kísérlet, és bár nem tiltott kedvenceket kiszemelni róla, egyszerűen többet nyújt egészében, örüljünk is felettébb, hogy vannak még album-egészben gondolkodó muzsikusok.
A NeoFolkból ismerhető Bonyár Judit korábbi, az Énekek énekét feldolgozó szólólemezét itt tárgyaltuk, elismerve tehetségét és beleérző képességét, valamint annak az óhajnak is hangot adtunk, hogy meghallgatnánk tőle szívesen akár egyszemélyes anyagot is a triós mellett – feltételezve, hogy egyedül is hordozni bírná a dalait. Ezzel együtt persze nagyon örülünk, mert új album, az Egy helyben (Szerzői, 2018) a korábban is működőképes felállásban készült: Bonyár Judit énekel és csellózik, szerzőtársa Hűvösvölgyi Péter gitárral, cümbüssel és buzukival, valamint Franczia Dániel ütőhangszerekkel közreműködik. Persze nem sima közreműködésről van szó, és nem is kíséretről, mert bár egészen mértéktartóan vannak a dalok hangszerelve, mégis komplett egész, zenekari kerekségű benyomást keltenek. Ezek a nagyrészt közel-keletre tájolt zeneiségek azt a fajta kitárulkozó, szellemi-lelki tágasságot sugározzák, amik eleve erősen következnek ennek a speciális hangszerparknak és a teljesen akusztikus megszólalásnak a jellegéből.
A dalok XX. századi és kortárs költők (Ágh István, Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila, Simonyi Imre, Bari Károly, Ughy Szabina, Kováts Katáng Ferenc, Nagy Gábor, Oláh János és Gárdonyi Géza) verseire íródtak, és ebből egyértelműsíthető a sokféleség, miközben a végeredményt hallva mégis az egységesség, az egységbe forrás melengető jellege jön át elsősorban. Persze ebbe beleférnek a játékos afrikai dallamok és a szvinges kikacsintások is, de pont ettől lesz másképpen színes-életszagú, hiszen legtöbbünk nem csak egyféle hangulatban érzi jól magát. Ezzel együtt az orientális és balkáni irány dominál, Bonyár Judit pedig az a fajta énekesnő, akivel jó együtt álmodni az életet: beleérzés, rengeteg tapasztalat és bölcsesség árad dallamfelépítéseiből, és ahogy a szövegeket énekli, egyáltalán, ahogy a szavakat megformálja, döccenések nélkül árad kifelé valami szilárd bizonyosság: így érdemes a világ elé állni és értelmezni fontos gondolatokat és érzéseket. Egyrészt ilyen míves-kreativitással, másrészt ezzel a nagyszívű, sugárzó bátorsággal. Csodás album, azt a másfél évet pedig kibekkeljük valahogy a következő körig…
Ha most pedig azzal jövök, hogy egy tangóharmonika duólemez az utóbbi idők egyik legeslegjobbja, akkor azt elhiszi valaki is bemondásra? Ráadásul az égvilágon semmi egyéb nem is szól rajta, csak két tangóharmonika, és a lemez címe is ez: Tangók (Gryllus, 2019). Miquéu Montanaro és Móser Ádám közös lemezén a két muzsikus a létező legegyszerűbb eszközhöz nyúlt: klasszikus jellegű tangókat játszanak kettejük játékára hangszerelve - ráadásul az alapanyagért sem kellett messzire menni, minden dal Montanaro szerzeménye. Őt tiszteletbeli magyar muzsikusnak is tekinthetjük, gyakori vendég színpadainkon, például hegedűs fiával közösen évek óta, de a híres Keleti Szél projektben is benne volt korábban. Móser Ádám is igen aktív zenész a pályán, szólómunkái mellett muzsikál többek közt a Tárkány Művekkel, Ágoston Bélával, a Dávid Klezmer Quintettel, és a Sickratman Intimkártettel.
A tangó alaphangulatában máris egy rétegzett, mondhatjuk túlterhelt csomag: életöröm, szomorúság, szerelem, szenvedély, félelmek, a fény és sötétség határmezsgyéjén kibe-járó muzsika és tánc ez egybegyúrva, nem riadva a tragikus felhangoktól, miközben a napi megtisztulás eszköze is az ilyesmire hajlamos kultúrákban. A klasszikus tangót csak hallgatni, saját környezetéből kiemelve élvezni nem könnyű dolog; néha olyan érzelmi mélységekbe veti magát és közönségét, ami kifejezetten megpróbálja a tűrőképességet. A populáris hajtásai persze egészen mások, és az utóbbi évtizedekben az új-tangó megnyilvánulásai a modern elektronikus tánczenébe is utat találtak. Ezen a lemezen viszont valami mást hallhatunk. Nem azt, ahogy régen csinálták, nem is úgy, ahogy a modern tánczenékben. Mert bár egészen széles érzelmi skálát járunk itt be, de mégis, a megélések közt valamiféle bizonyosság dominál, hogy ez nem ellenünk szól, hanem értünk. Egészen megnyerően lüktet együtt a szív felhangjaival, és bár semmi olyat nem mond, amivel ne találkoztunk volna már mi is életünk során, mégis, vágyott és alig elérhető távlatokról mesél. Átlengi valami mézédes elvágyódás egy szabad világ felé, ami persze a közös és a másféle kultúrából hajtott ki, abból, ami még miénk, de már vissza kell nyúlni érte. A sűrű negyedek, az irodalom, a színházak, az éji klubok világa ez; a tenger hullámai, az esti utca szórt fényei és a kerti lugasok csengenek ilyen tisztán, mert bár benne van az emberi fájdalmak mélysége - egészen a nehezen kimondhatóságig -, de mégis fénylik és egyértelműen megtisztító.
Persze nem tudom, mással hogy rezonál együtt, és milyen mértékben, de számomra ismerős és otthonos minden pillanata. Arra ugyan nem bírok rájönni, hogy voltak képesek eljátszani ennyi mindent abból, ami bennem van, hogy bírják kiolvasni belőlem, vagy ha magukból teszik, akkor hogyan lehet ennyire rokon az enyémmel, de megtörtént: itt van tíz dalba, egy szűk órába csomagolva, és a végére érve már nem is bírok hiányolni belőle semmit. Egyszerűen hibátlan. Mondtam már, hogy nincs most ennél jobb?
