Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nincs motozás, bazári sergő, Rossmann, rockdiszkó a 2000-es évek fossá játszott nu metal-slágereivel, és zombiapokalipszis esetén sem kell a backstage-ben Hajdú Péter felbukkanására számítani – a Rockmaraton már ezen tényezők alapján is rászolgálna, hogy magasan a legjobb hazai fesztiválként emlegessük. Emellett már csak tényleg lábjegyzetként szerepelhet az a tény, hogy idén is meglehetősen erős volt a zenei felhozatal. Ennek megfelelően – a teljesség igénye nélkül - rangsoroltuk a keddi, pénteki és szombati napok külföldi performanszait. (Fotók: Máté Éva)
- Soulfly
Max Cavalerával a Roots lemez nosztalgiaturnéján találkoztunk utoljára, ahol hasonlóan pazar formában volt, mint egy önkormányzati lakás a Hős utcában. Nos, fitneszedzővel szemlátomást azóta sem konzultált, ám legalább ezúttal tisztában volt vele, hogy a Föld bolygó melyik szegmensében tartózkodik épp. Az is bizakodásra adhatott okot, hogy a legutóbbi Soulfly-album fényévekkel erősebbre sikeredett, mint 2-3 elődje. Ám vokalistaként ezúttal sem teljesített meggyőzőbben, mint egy szélütött kistermelő, aki épp a baracktolvajokat fenyegeti gereblyével a kezében. Az általa felhörgött meleg levegő pedig még az olyan dalokat is kiherélte, mint a Babylon, a Prophecy vagy a Jumpdafuckup. Ez pedig már csak azért is fájónak bizonyult, mert a hangszeres szekció – köztük a dobok mögött Max fia, Zyon – rohadtul elemében volt. Már akkor hibátlan buli lehetett volna, ha Max egy az egyben ráhagyja az üvöltözést a bőgős Mike Leonra.
- Jinjer
A Jinjer az utóbbi idők egyik legfelkapottabb zenekara, és nyilvánvalóan akkor is az lenne, ha egy pacalfejű ukrán pénzbehajtó abszolválná ugyanazon vokálokat, mint Tetiana Shmailiuk. (Ebben a mondatban elrejtettünk egy vérlázítóan hamis állítást, aki kiszúrja, semmiképpen ne árulja el, hol hazudtunk!) Szóval a négyes nem vádolható azzal, hogy zeneileg észvesztően egyedi dolgot művelne, de Tetiana akkor is feldobná a produkciót, ha lakossági blues-rockban utaznának. Hörgéseivel élőben is képes lett volna menekülésre késztetni egy génkezelt nősténygrizzlyt, ami már csak azért is szürreális élmény volt, mert normál beszédhangja leginkább Szandi énekhangját idézte. De ami igazán nagy szó: talán ő az egyetlen nő az univerzumban, akit nem jutott volna eszünkbe felnyomni az ízlésrendőrségnél az aranyszínű kezeslábas láttán.
- The Exploited
A jó megszólalású Exploited-koncert hasonlóan valószerű jelenség, mint a Borároson 1985-ös évjáratú Chateau Mouton Rothschildot kortyolgató punk. A dogma sajnos ezúttal is érvényesnek bizonyult, de legalább ez a show – ellentétben a British Punk Invasion-koncerttel – nyomokban gitárt is tartalmazott. Annak pedig, hogy Wattie konferanszaiból semmit nem értettük, vajmi kevés köze volt a hangzáshoz, sokkal inkább az általa beszélt soroksári wookie-dialektushoz. Mellesleg az öreg irokéz továbbra is pazar formában van, és az első néhány szerzemény után a komplett zenekar beolajozta a tartóanyákat. Innentől fogva pedig jött a Fightback, az Alternative, a Beat The Bastards, a Cop Cars és a Chaos Is My Life. A Porno Slut romantikáját pedig végletekig fokozta, hogy saját kezünkkel választhattunk szét két verekedő punkcsajt. (Tudom, az adott közegben kevés szánalmasabb dolgot tehettünk volna.)
- Bömbers
Egy tribute-zenekarnak két esetben lehet létjogosultsága: 1. Ha olyan zenekartól „idéz”, mely csak Jézus segítségével lenne képes újra színpadra lépni. 2. Ha például Abbath Doom Occulta is felfedezhető a soraiban, pláne pandasmink nélkül. Nos, a Bömbers esetében mindkét kritérium teljesült, és annyira szórakoztató Motörhead best-ofot toltak, hogy a szakadó esőről (ami történelmi pillanat volt a Rockmaraton esetében) is elterelték a figyelmet. Abbath előzőleg szerencsére kiköpte azt a nádi varangyot, mely az Immortalban és szólózenekarában felelt a vokálokért, és átadta helyét a - feltehetően tartályhajó mennyiségű - Jack Danielsnek.
- Napalm Death
A Napalm Death sokadszorra igazolta be a tézist: ha fürdőszobafelújításnak hívják, rohadtul idegesítő, ha viszont grindcore-nak, akkor feltétel nélkül megkajáljuk. És ezúttal sem történt ez máshogy, a különbség csupán annyi volt, hogy a korábbi tíz alkalommal ellentétben a zenekar már hajszál híján jól szólt. Így pedig hatványozottan átjött a zenekar által közvetített energia, valamint újfent igazolva láttuk, hogy a hippik manapság jóval mérgesebbek, mint a 70-es években. A csúcspontot természetesen ezúttal is a Scum-blokk jelentette, az 50. születésnapját ünneplő Barney Greenway pedig ezúttal is drámai hitelességgel idézte meg Robert De Niro idegrángásait az Ébredések című filmből.
- Phil Anselmo & The Illegals
A Pantera jelentőségének patetikus taglalását meghagynánk a Modoros blog munkatársainak, illetve csupán annyi személyes megjegyzést fűznénk hozzá: anno szobánk falán hetekig volt kint az ominózus PANETRA feliratú poszter, mire kiszúrtuk a nyomdahibát. Ugyanakkor kézzel-lábbal tiltakoztunk volna az egykor sokat lebegtetett reunion ellen. Nem is annyira Dimebag hiánya okán, sokkal inkább, mert a Gesztesi Károlyra hízott, Jelcin-részeg Phil Anselmo ütvefúróval esett volna neki az emlékeknek. Ugyanakkor nem adtunk volna 10% esélyt rá, hogy valaha még csúcsforma-közeli állapotban láthatjuk őt. És ha nem is huszonéves énje tért vissza, ez az arc más köszönőviszonyban sem volt azzal az alkoholbogárral, akinek felpuffadt bőrében Phil évekig vegetált. Ugyan üvöltései nem vetekedtek 20-25 évvel ezelőtti teljesítményével, egy pillanatra nem éreztük, hogy mindez kicsit is ciki lenne. Az Illegals pedig megbízhatóan betonozott a háttérben, és profin hozta az olyan kötelező klasszikusokat, mint a Mouth For A War, a Fucking Hostile, az I’m Broken, Hellbound vagy a Domination/Hollow egyveleg. És hogy szükség volt-e minderre? Nagyon is. Ugyanis ezután már kevésbé hangoztattuk, hogy pusztuljon el mindenki vérhasban, aki látta anno a Panterát a Black Sabbath előtt.
