Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Életem meghatározó élménye volt 1999-ben a Neurosis-koncert az Almássy téren. Még úgy is, hogy az addig számomra teljesen ismeretlen Today Is The Day annyira sokkolt előttük, hogy az kicsit kivett a Neurosis által potenciálisán okozható hatásból. De így is kiváló volt, hogy is lehetett volna más, amikor a Neurosis akkor volt a csúcson. Abban az évben jött ki a Times of Grace nagylemez, ami ugyan nem volt annyira zsigeri, mint az 1993-as Enemy Of The Sun vagy a picit már szofisztikáltabb, 1996-os Through Silver in Blood, de tökéletesen összefoglalta a Neurosis lényegét. Nem volt még zenekar, aki ennyire plasztikusan meg tudta volna jeleníteni zenével a világvégét (pedig akkor még hol voltunk a mai klímaszorongástól).
Szóval a Neurosis 1999-ben a csúcsra ért, gyakorlatilag onnan már nem volt hova lépni, bár az, hogy egyre több dallamos ének került a zenébe, még lehet lépcsőfoknak mondani. Aztán jöttek a hol metálosabb, hol többet éneklős lemezek, de ezek már semmit nem tudtak hozzátenni a Neurosis életművéhez azon kívül, hogy nőtt a stúdiólemezeik száma. Azt nem mondom, hogy zuhanásba kezdtek, de hogy szép lassú ereszkedésbe, az biztos. Az 2016-ban megjelent Fires Within Fires pedig egy kifejezetten unalmas lemez lett, és sajnos erről játszottak a legtöbbet a mostani budapesti koncerten is.
De még ez nem is lett volna probléma, mivel a Neurosis egyszerűen tökéletes koncertzenekar. Az Almássyn még úgy játszottak, hogy volt velük egy külön vizuális ember, aki különböző világvége/sokkoló képeket pakolászott egy írásvetítőre, így fokozva a hangulatot, de 2012 óta már nem megy velük ilyen tag a turnékra. Ennek ellenére sincs semmi hiány a színpadképben. Tökéletesen hatásos az átvezető morajlások, zajok alatti kvázi teljes sötétség, majd a dalok alatti statikus fény, mindenféle színes villongások, pásztázások, stroboszkóp nélkül. Puritán, de jól néz ki. A zenészekkel sincs semmi baj, a középen álló két halálkomoly gitáros-énekes mellett Noah Landis kimondottan látványos volt az elmebeteg billentyűs szerepében, és kifejezetten jól is játszik a zenekar, brutálisan jól szólt, gyakorlatilag egy hiba nem volt magában a fellépésben, jó volt nézni őket. De akkor mi volt a baj?
Az, hogy a kifejezetten hosszú koncertbe csupán egy dal fért be a kilencvenes évekből (az End of the Harvest a Times Of Grace lemezről), a többi mind a kétezres években született. Ezt lehet bátor lépésnek is nevezni, de én például hiába hallgattam meg többször is ezeket az albumokat, mindig oda jutottam, hogy inkább elővettem a Souls At Zero-Enemy Of The Sun-Through Silver in Blood-Times Of Grace négyesből valamit. De ez a korszak, a Neurosis esszenciája, csaknem teljesen kimaradt ebből a koncertből. Lehet koncepció volt, hogy inkább ezt a melankolikusabb oldalukat tolták előre, meg tiszteletreméltó, hogy nem a múltba révednek, de az életművük nem csak ebből áll.
A Neurosis valamikor a post metal királya volt, mondhatjuk azt is, hogy ők találták fel ezt az egészet. Emiatt jár a nagy tisztelet nekik, de akármennyire is fáj kimondani, ma már nem nyújtanak többet, mint a követőik. A helyzet az, hogy a Times Of Grace-szel nem csak a saját életművüket tetőzték be, hanem a teljes műfajét, és azóta csak ezeket a sablonokat lehet ismételgetni hol jobban, hol rosszabbul, bárki is veszi a kezébe a hangszert. Azért meg végül is nem lehet hibáztatni őket, hogy maradtak a stílusuknál, csak amíg a kilencvenes években egy szörnyeteg volt a Neurosis, ami mindent eltakarít az útból, most már csak egy vadállat, amitől mindenki fél, de azért egy kicsit nagyobb ívben ki lehet kerülni.
