Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az idei Sziget második napjának fő fellépői elvileg a The 1975 és Richard Ashcroft voltak. Na most a helyzet az, hogy nem, vagy legalábbis csak papíron. Ugyanis 15 perccel nyolc után lépett az A38 sátor színpadára Yungblud, akiről nem csoda ha eddig nem hallottak a Lángoló olvasói, ugyanis a 22 éves angol srác csak 2017 óta aktív. Mostanában viszont üstökösként tör előre, nagyban köszönhető annak, hogy elkezdett Halseyvel járni, még közös daluk is volt (őt sem tudjátok ki? nézzétek mondjuk ezt a videót, egyre nagyobb sztár). (Nyitókép és The 1975: Rockstar Photographers. Többi fotó: Artlasso, Juhász Dorottya)
Szóval ha az A38 sátorba még mindig csak egy oldalon lehetett volna bejutni, akkor lehet tragikus tömegjelenetek lettek volna, annyira sokan akarták Yungbuldot megnézni. Gyakorlatilag a sátoron kívül is tömeg volt már, ott is táncoltak a tizen-huszonéves, főleg külföldi fiatalok. Én sem jutottam be (szóval ez nem is igazán beszámoló, csak kis érdekesség), de kívülről annyit láttam, hogy a női ruhában fel-alá rohangászó Yungblud rendkívül intenzív előadó, ami teljesen bepörgeti a közönséget is, szóval olyan, amilyennek lennie kell. Amúgy igazából behatárolhatatlan milyen zenét csinál, az első számban elég erős Rage Against The Machine-hatás volt, utána jött egy kvázi Clash-szám, majd rappelt is kis dubstepre, az egész meg le van öntve jó nagy adag emo mázzal, amire úgy tűnik még ma is jól rá tudnak kattanni a tinik. Szóval ilyen volt, csak sátorban:
Aztán volt még
Algiers. Őket majdnem elfelejtettem, de szerencsére összefutottam az ex lángolós Maugly Dávid kollégával, aki panaszkodott, hogy azért nem látja a Franz Ferdinandot, mert megy Algiersre. Mellesleg a Sziget applikációjában én is bejelöltem őket, de az sokat nem ér, ha a koncertek után két órával kapom az értesítést, hogy hamarosan kezdődik a buli. Mindegy, a lényeg, hogy odaértem az Európa Színpadhoz, ahol kb. annyi ember volt, mint amennyi a Dürer Kertben szokott lenni az Algiers-koncerteken. Szóval nem sok. Nem is volt olyan intenzív a fellépés, mint a klubban, de azért így is eléggé tudott hangulatot csinálni ez az eklektikus stílusú angol-amerikai zenekar.
Látszott rajtuk is, hogy nem feltétlen a saját közönségüknek zenélnek, főleg Franklin James Fisher frontember volt kedvetlen, és az enyhén szólva is jellegzetes mozgású Ryan Mahan basszusgitáros sem tombolt annyira. Viszont döbbenet, ahogy zenélnek, főleg a ritmusszekció Matt Tong dobossal az élen. Mahan és Tong párosát egyenesen tanítani kéne. Amúgy hol olyan volt a koncert, mintha valami indie-zenekar adna elő gospeldalokat, hol olyan, mintha egy jazznégyes rockzenével kísérletezne, meg soullal fűszerezné az egészet. A kiteljesedés pedig akkor van minden Algiers-koncerten, mikor elszabadulnak a zajban, megy a sampler, Fisher csapkodja a billentyűt, Mahan látszólag koordinálatlanul mozog. Először kakofóniának tűnik az egész, de aztán összeáll szerves egésszé. Na az csodálatos. (dg)
És még
Az utóbbi időszakban minden Szigeten fellépett egy olyan zenekar, amelyik a kétezres évek elejének indie boomja alatt volt igazán népszerű. Idén a soros a korszak egyik legjobbja, a Franz Ferdinand volt. A 17:45-ös kezdés pontosan jelzi, hogy ennek a korszaknak már vége, és azt is, hogy ez alól a Szigeten már ötödször fellépő zenekar sem kivétel, ők sem tudták megismételni kezdeti sikereiket. Na meg látszott ez a setlisten is, a csütörtök délután játszott tizenhárom számból mindössze négy született az elmúlt tíz évben.
De elég a gyászos felvezetésből, mert a színpadon igazából már csak Alex Kapranos temetkezési vállalkozókhoz méltó öltözetének volt bármi köze hozzá, a Franz Ferdinand ugyanis zseniális koncertet adott. Egy óráig felültettek mindenkit a slágervonatra, eljátszották az összes dalt, amit el kellett, lendületesen, energikusan, a közönséggel kommunikálva, igazából pont úgy, mint egy abszolút az ereje teljében lévő zenekar. A tömeg, ami szerintem nagyobb volt az aznapi headliner 1975 közönségénél is, az elején csöpögő esőben még eléggé enervált volt, de aztán belejött, táncolt, ugrált, és örült a híresebb számoknak. A koncert vége pedig bombaerős volt, egymás után lement a Ulysses, a Take Me Out és a This Fire, és aztán semmi ráadás, el is tűnt a zenekar a backstage-ben. Remélem, még visszajönnek.
Bár néhány koncert ezek közül már jó régen volt, a britpop nagy négyese, az Oasis, a Blur, a Pulp és a Suede mind jártak már a Szigeten. A korszak egyik leghíresebb daláért, a Bitter Sweet Symphony-ért felelős The Verve viszont eddig még nem, és így azért volt némi jelentősége annak, hogy egykori énekesük, a saját szólótermése mellett a volt zenekarának dalaival is turnézó Richard Ashcroft fellépett a Szigeten. Azt viszont nem fogom megérteni, hogy miért rakták be őt este nyolcra, aznapi második számú headlinernek. Jóval kevesebben voltak, mint az előtte játszó Franz Ferdinandon, és a közönség nagyjából két részre oszlott: a számokat jól ismerő és éneklő rajongókra, meg azokra, akik csak a Bitter Sweet Symphonyra vártak, és sajnos ők voltak többen. Nem volt egyébként rossz koncert ez sem, és persze a végén mindenki megkapta, amit akart: a hangosítással egyébként nem túl elégedett Ashcroft megköszönte Keith Richardsnak és Mick Jaggernek (akire egyébként a majdnem harminc évnyi korkülönbség ellenére egészen hasonlít), hogy nemrég lemondtak legnagyobb slágere szerzői jogairól, majd jött a katarzis.
A csütörtök a brit gitárzenéről szólt a Sziget nagyszínpadán, és nem volt ez alól kivétel a nap fő fellépője, a 1975 sem. Nem gondoltam volna, de a manchesteri indie pop zenekar pályája is a kétezres évek elején kezdődött, mint sok műfajbeli társuké. Az ő első lemezükre azonban több mint egy évtizedet várni kellett (nyilván azért is, mert a tagok a kétezres évek elején még inkább a gimnáziumi házibulikkal voltak elfoglalva), így a siker is jóval később, az elmúlt években jött meg nekik – így tényleg azt lehet mondani, hogy a brit hármasból ők voltak a nap legaktuálisabb fellépői.
Azt viszont már nem lehet mondani, hogy a legjobbak is. Az 1975 koncertje gyakorlatilag egy az egyben Matty Healy frontemberről szólt. Ez a most harmincéves, göndör srác olyan színpadi jelenléttel bír, hogy majdnem én is szerelmes lettem belé, pedig a lányokat szeretem, úgyhogy gondolom a közönségben még sokan így lehettek vele. Healy a koncert jelentős részét a színpad előtti kifutón töltötte, átszellemült arccal énekelte a zenekar érzelmes dalait, a többiek pedig játszották hátul az alapokat. Profin fel volt építve a dolog, időnként még működött is, igazából csak a tartalom hiányzott belőle. Merthogy az 1975-nek nincsen elég jó száma egy másfél órás koncerthez, az egészen egyértelműen kiderült csütörtök este. (má)
Ezeken felül
Tegnap szóvá tettem a Global Village sátor gyenge hangzását, de láss csodát, már másnapra orvosolódott valahogyan, és ez nagyon jól jött, ugyanis a príma csütörtöki produkciókhoz rendesen hozzátett az értékelhető megszólalás. Viszont egyelőre úgy tűnik, hogy a 16.30-as, táncházas koncerteknek szánt műsorsáv nem vonzó, tán túl korai, nem tudom. Az ukrán Hudaki Village Bandnek még összejött előző nap, de látszott, hogy őket főleg honfitársaik lelkes hada segítette, ilyesmi viszont sajnos nem jött be a ciprusi Monsieu Doumani-nak, nem sok görög lehet a Szigeten, így gyakorlatilag egy-két tucat lézengőt próbáltak odacsalogatni egyébként hangulatos muzsikájukkal. A trió a leginkább görög városi folklórnak nevezett rembetikóban utazik, minimál akusztikus felállásuk (ének, furulya, gitár, tzouras – buzukiféle húros hangszer) dacára gyakorlatilag simán kitöltik a rendelkezésre álló teret, és láthatóan, ha volt is, mert miért ne lett volna, igyekeztek nem kimutatni csalódásukat. Kár értük, egy jobb pozícióban nagyot mehettek volna.
A finn Jaakko Laitinen & Väärä Raha-nak viszont minden összejött: jó hangzás, kellő számú lelkes publikum, és remek formában voltak ők maguk is, az előzetes hangulatról pedig a közönség egy részét kitevő és bekurjongató nemzettársaik gondoskodtak. Hátul a kisdobogón helyezkedett el a ritmusszekció, a dobos és a nagybőgős, elől pedig a trombitás (és buzukis), az énekes és a tangóharmonikás. No, igen, az énekes: a hátranyalt hajú, Aradszky/Tim Robbins/dr Máriás keveréknek kinéző fickó egy Kaurismäki filmből előlépett esztrád-énekes figuráját hozta időtlenné szabott öltönyében, öblös orgánumával, begyógyult tekintetével, és az ötvenes-hatvanas évek táncdalvilágát idéző gesztusaival. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag hibátlanul vezényelte le a koncertet annak minden értelemben – még a véletlen helyzetekből is koreográfiaszerűen keveredett ki pillanatok alatt -, mégsem lopta el a showt: annyira egyben volt ez a banda, hogy úgy tűnt, gyakorlatilag senkit nem lehetne kivonni belőle az összhatás megbomlása nélkül. Ez az egység a zenészek hibátlan játékán alapul persze, de ott a klasszikus kémia is: például a tangóharmonikás egy veretes géppuskaszóló végén finoman odabiccentett a félszemmel figyelő trombitásnak, aki azonnal rántotta is magához a stafétát, és zendített rá aktuális szólójára, anélkül, hogy a dal folyékonysága kicsit is zökkenne. A zenészek mindegyike hibátlan érzékkel van jelen az eseményhorizonton, sem túl hátul, sem túl elől. A mérték ezen kifinomult ismerete azt mutatja, hogy elsajátították az alapzenészi leckét, vagyis: legyen bármilyen jó muzsikus is valaki, a színpadon sosem viselkedhet hivatalnokként, mert akkor döglött marad a buli. Jaako Laitinen és bandája vérében tehát a rockandroll; az orosz romantikus lelkületre hajazó, de finn tangóba mártott balkáni cigányzenét ezek a lappföldi muzsikusok csinálják a legjobban.
Aztán pedig meglepődhettem valami máson: a Toulouse-ból érkezett Ezza trió alapból a tuareg blues vonalba sorolható, de most a rock-arculat domborodott ki, mégpedig bikaerővel. A tuareg kovács családból származó Omar Adam, a banda Nigériából származó énekes/gitáros vezetője csak egy ritmusszekciót vett maga mellé, és ez elégnek is bizonyult. A kedvező jelek (azaz a remek albumok és jó sajtó) ellenére kissé aggódtam előzetesen: talán túl szikár lesz mindössze ennyi egy jó kis hullámzó/tevegelő sivatagi blueshoz, nincsenek vokalisták és legalább még egy gitáros elkelne, ésatöbbi. A szikárság be is jött, de gyomorszájasként ütve, másrészt a gyilkos erő mellett a befelé irányuló utaztatáshoz is adta a kraftot. Nagyon komplex, páratlan ritmusokkal tarkított dalaik úgy épülnek fel, hogy a rafinált ütemekért és bonyolult basszusmenetekért reszkető vájtfülűeknek is zsigeri orgazmust okozzon, akárcsak a világzenei színpadokhoz táncolni járóknak. Omar gitárjátéka a sivatagi rock minden jellemvonását felvonultatja a műfajra jellemző speciális hangzásig bezárólag, ám van benne valami sajátságos plusz: sarkalatosan jelenik meg nála az, amit sallangmentes zenélésnek hívunk; amikor szólózik, akkor is mindig a zene egészében gondolkodik, de elcsépelt virgázások nélkül – így tegnap óta a világ legkreatívabb gitárosai közé sorolom. A dobos és a basszeros is a létező legmagasabb szinteken tevékenykedik, az Ezza triója azt az összképet adja élőben, amit a legjobban bírok egy zenekarban: teljes lényükkel jelen vannak, tudásuk maximumát nyújtják, és ez a lendület színpadi kiállásban, mozgásban, gesztusokban is megjelenik, de felesleges manírok és pózok nélkül. Persze némi humor belefért, például Omar fejfedő taréja, ami a fej előrebillentésével ugrott elő a turbánhátuljáról, kifejezetten önironikusra sikerült – remélhetőleg szándékosan. Néha már kifejezetten úgy szóltak, mintha egy kivételesen fantáziadús noise-rock banda koncertje zajlana. Mellbevágó és lehengerlő koncertet adtak, ráadásul figyelemreméltó, hogy az idei Sziget vélhetően legzsigeribb rock-eseménye a világzenei sátorban zajlott. (rm)
