Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Úgy esett, hogy a From Hell képregény magyar kiadásával nagyjából egy időben került hozzám a Locke & Key első két magyar kötete. A From Hell előbb, így annak estem neki. Odakint tűző napsütés, mindenki vidám, a család éppen nyaralásra készül. A vaskos kötet első pár oldala pedig agyonnyomott mérhetetlen depressziójával, majd az agyamat is leterhelte a több oldalas épülettörténeti bemutatójával. Láttam, hogy kurva jó a kötet, de nem egy nyári olvasmány. Aztán tényleg csak kíváncsiságból belekezdtem a Locke & Key első könyvébe, hogy mégis miért dicséri mindenki. Majd egy hét alatt elolvastam mindkét kötetet, de azt is csak azért ilyen lassan, mert közben strandolni is akartam a gyerekekkel.
A Locke & Key Joe Hill agyszüleménye és első valódi szerzői sikere. Hillről persze mindig illik leírni, hogy Stephen King fia, de ez rettentő nyűg lehet az író életében. Ráadásul a stílusa, a történetvezetése és a világalkotása letagadhatatlanul hasonlít az apjáéra. A Locke & Key is lehetne akár King-regény. A Locke család tragédiákkal megterhelt történetét mutatja be, akik egy súlyos bűncselekmény után elköltöznek egy ódon házba, amit mindenki csak Kulcsháznak hív. (A popkulturális utalásokat erősítendő a történetnek otthont adó várost Lovecraftnak hívják.) A Kulcsház aztán szépen lassan feltárja titkait, elszabadul egy démon (?), és a család kínkeservesen megküzd minden hétköznapi vagy fantáziába illő eseménnyel, miközben minden a ház kulcsai körül forog.
A Locke & Key átadhatatlanul lendületes olvasmány, lekörözi a nálánál sokkal felületesebb(nek tűnő) szuperhős történeteket is. Mert azt azért le kell szögezni, hogy a sztori nem megterhelő, annak ellenére, hogy súlyos események vannak benne. Tényleg olyan, mint egy King-regény. Kikapcsolódást nyújt. A fordulatok akár még sejthetők is, a karakterrajzok már az első kötetben kész vannak, aztán csak kicsit árnyalja őket Hill, és az is nagyon kiszámítható, hogy a könyvek elejétől kezdve tele vannak szórva olyan elemekkel, titkokkal, rejtélyekkel, amiknek köszönhetően lehet majd tovább építkezni.
Hogy aztán miért van az, hogy mégsem csak egy szimpla horror-képregény? Leginkább Gabriel Rodrígez miatt, illetve Hill és a rajzoló közti érezhető összhang miatt. Rodrígez kissé gyerekesnek tűnő (de nem karikatúraszerű) képei tartottak eddig távol ezektől a kötetektől, de be kell látnom, hogy nagyon tehetséges. Nehéz ezt szavakban leírni. Nem úgy gyerekes, mint mondjuk Skottie Young, hanem olyan, mintha egy gyerek első próbálkozása lenne, és ezért bumszli fejeket rajzol nagy szemekkel, eltúlzott és aránytalannak tűnő testfelépítésekkel. De ez csak a látszat, elképesztően részletes és kifejező rajzok vannak a kötetekben, amikor pedig Hill is sziporkázik, akkor abból nagyon nagy dolgok születnek, mint például amikor a második könyvben a gyerekek naptárszerűen bemutatva csapnak össze a gonosszal, egy-egy oldalon megrajzolva egy máshol egész füzetet érdemlő akciót. Arról nem beszélve, hogy a naptárnak rögtön utána egészen nagy jelentősége lesz.
Szóval bár lendületes, könnyűre írt dialógusokkal készült a Locke & Key, a sziporkázó ötletekkel el tudják feledtetni a sablonos felütést, vagy akár azt, hogy mennyire King-szerű ez a sztori. És bár számomra egy kissé erőltetett a második kötet cliffhangere, de várom a folytatást. Addig meg visszatérek a From Hellhez, hátha most már tényleg jön az ősz, bár egyenlőre nagyon nem úgy néz ki.
(A borítókra klikkelve meg is lehet vásárolni őket.)
