Jólesik visszatérni a gyökerekhez, és újra rockzenekarként létezni - Evanescence-interjú Amy Lee-vel

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Vasárnap az Arénában lép fel az amerikai Evanescence, akik méltán nevezhetők 21. század egyik legsikeresebb rock- és metálzenei produkciójának. A mára már több tízmillió lemezt eladott zenekar, akiknek nevéhez olyan közismert dalok fűződnek, mint a Bring Me To Life, a My Immortal, a Lithium, vagy a My Heart is Broken, a két évvel ezelőtti nagyzenekari hangszerelésben készült, átdolgozott dalokat tartalmazó Synthesis album, és a hozzá kapcsolódó turné után az aktuális körúton visszatérnek eredeti énjükhöz, és a hagyományos rockzenekari előadásokhoz. Néhány napja egy rövid interjú keretében erről is kikérdezhettük a zenekar énekesnőjét, Amy Lee-t, de természetesen más témák is szóba kerültek. A beszélgetés a folytatásban olvasható.

Mennyire volt nehéz a zenéteket nagyzenekarra átírni?

Gyönyörű volt! Ha őszinte szeretnék lenni, egy gyerekkori álmom vált valóra. Mindig is lenyűgözött Mozart és Beethoven. Nagyjából 11 éves korom környékén az volt a vágyam, hogy igazán drámai zeneíró legyek, aki minden művét szimfonikus zenekarra írja, amiket majd hangversenyeken és néha filmekben is lehet hallani. Aztán persze ahogy idősebb lettem, úgy jöttek a könnyűzenei hatások, és kialakult az a stílusom, ami miatt a zenekart ismerik, de azért mindig is közel állt hozzám a nagyzenekari hangszerelés. Teljesen más egy szimfonikus zenekar előtt énekelni, mint a saját zenekarommal, főleg élőben más az egész. Gondolj bele, 36 különböző szólam, mind mást játszik, mégis összeáll egy gyönyörű egésszé, hát mi ez, ha nem varázslat? Most is libabőrös leszek tőle, ahogy beszélek róla.

Mennyire volt nehéz ezt a színpadra állítani?

Mikor kész lett a lemez, én ezt le is zártam magamban. Úgy voltam vele, hogy ez egy jó élmény volt, nagyon szerettem, de megjelent a lemez és kész. Aztán a menedzserem elkezdte mondogatni, hogy így az élő koncert meg úgy, én meg végig azon gondolkoztam, hogy egy sima zenekarral se olcsó turnézni, nemhogy több mint 30 zenésszel. Hogy fogunk utazni, hol fogunk aludni, mit fognak ezek az emberek enni? Mondtam neki, hogy ennyi pénz nincs a világon, erre próbált megnyugtatni, hogy nem is kell, vannak profi és képzett zenészek, akik eljönnek és játszanak, és nem kell turnéra vinni őket. Én ettől halálra rémültem, hiszen olyan típus vagyok, aki szeret mindent ezerszer elpróbálni, szeret felkészülni. Álljak ki a színpadra olyan zenekarral, akikkel soha nem is játszottam?! Itt egy lemez, amibe beletettem a lelkemet, mi van, ha nem lesznek a zenészek elég jók? Minden egyes nap olyan volt, mintha kötélen táncolnék, és minden áldott nap tiszta ideg voltam, hogy mi lesz. Aztán az esetek 99 százalékában tökéletesen játszó, remekül felkészült, imádnivaló zenészekkel álltam a színpadon. Lenyűgöző volt azt látni, hogy ugyanazokat a hangokat más-más emberek mennyire máshogy játsszák akár minden egyes nap, beleadva saját magukat. Rengeteget tanultam ezekből a koncertekből.

Most mit várhatunk tőletek a koncerten?

Teljesen mást. A nagyzenekaros turnét úgy egy évig csináltuk, de miután vége lett, és elkezdtük előkészíteni ezt a mostani körutat, jólesik visszatérni a gyökerekhez, és újra rockzenekarként létezni. Attól függetlenül, hogy néhány dal ugyanaz, mégis teljesen máshogy szól, teljesen más az energiája, és nekem ez a zenekar olyan mintha a családom lenne. Azt mondhatom, hogy rengeteg energia, jó energia árad majd.

Most úgy érzed, hogy megtaláltad magad mellé a végleges tagokat?

Tudod, a színpadon lenni, ott kiadni magadból a legféltettebb érzéseidet, a legbelsőbb gondolataidat, csak úgy érdemes, ha olyanokkal állsz ott, akik ezt pontosan értik, elfogadják, tiszteletben tartják, és támogatnak benne. Nekem az a legfontosabb, hogy mindannyian segítsük, és tiszteljük a másikat. Ha valaki hibázik, akkor a másik közbelép, csinál valamit. Védjük egymást, számíthatunk egymásra. Ezt nagyra értékelem, és szerintem az egész zenekar nagyra értékeli, mert mindannyian pontosan tudjuk, milyen az, amikor nem így mennek a dolgok egy zenekarban.

Inkább a turnékörnyezet vagy a lemezfelvétel áll hozzád közelebb?

Erre attól függően válaszolnék mást, hogy éppen az életem milyen szakaszában vagyok. Az biztos, hogy kreatív embernek tartom magam, szeretek létrehozni dolgokat. Két teljesen különböző, de valahol mégis két extrém világról beszélünk. Más az, ha otthon vagyok, az otthoni stúdiómban veszem fel a dalokat egyedül, aztán az is más, amikor ezt több ezer embernek adom elő. A legjobb talán az, hogy mindkettőben részem lehet, és ettől úgy érzem, egyikre sem tudok ráunni.

Több filmzenét is szereztél. Mennyire komponálsz másképp ilyenkor , mint mikor a zenekarodnak írsz dalt?

Mikor magamnak, vagy a zenekaromnak írok dalokat, akkor az elsődleges szempont az, hogy kiírjam magamból a szívemet, az érzéseimet, a fájdalmaimat, a traumámat, minden ilyesmit. Olyan, mint egy terápia, és igazából sokszor én magam sem tudom, mi játszódik le bennem, amíg el nem kezdek zenét, majd szöveget írni. Olyankor hirtelen meg tudom fogalmazni a legbensőbb, talán még az elnyomott érzéseimet és gondolataimat is. Ugyanakkor ez egyfajta nyomás is, hogyan fejezzem ki magam, illetve hogyan fejezzem pontosan ki azt, mit is érzek, ezért nagyon sokszor érzem azt, hogy itt még valamit változtatni kell, ez még nem tökéletes. És nagyon nehéz, hogy senki nem tud segíteni ezen, hiszen az én gondolataimat kell valahogy beleágyaznom a zenébe, hogy fel tudjak szabadulni. De ez egy nagyon jó folyamat, imádom.

Mikor filmzenét írok vagy más projekten dolgozom, van egy térkép, egy útmutató, hogy minek milyennek kell lennie, és nem az a fontos, hogy én mit érzek, sokkal inkább az, hogy aláfessem zenével a történetet. Hogy a sztorihoz adjon pluszt az alatta megszólaló zene, és ha vannak is bennem érzések, azok nem az enyémek, hanem az adott karakteré. Persze ezekből is tanulok, és előfordult, hogy magammal kapcsolatban is tettem valamilyen felfedezést, de ez korántsem olyan gyakori, mint amikor saját dalokon dolgozok.

Volt pár éve egy nagyobb kihagyásotok. Milyen érzés az, amikor hirtelen sok szabadideje lesz egy zenekarnak?

Közben gyereket szültem, és ez teljesen megváltoztatta az életemet, nem csak a mindennapjaimat. Abban sem voltam biztos, hogy amikor ismét felmegyek a színpadra, ugyanaz az ember leszek, mint előtte. Annak ellenére, hogy az egész terhességem alatt írtam dalokat, sőt, utána még gyerekdalokat is írtam, az volt a gondolatom, hogy ezek után felállhatok még a színpadra? Őrjönghetek anyukaként a színpadon, lehetek még gyerek, vagy legalábbis fiatal egy olyan szituációban, ahol már érett édesanyaként kellene viselkednem? Aztán teljesen természetesen visszatért minden, mikor újra színpadra álltam, és jó tudni, hogy legalább ott nem öregszem.

Kaptál bármilyen beszólást vagy negatív észrevételt amiatt, hogy anyukaként nem szabadna ezt csinálnod?

Nem, vagy legalábbis nem szemtől szembe. Már nem úgy turnézunk, mint régen, nincs az, hogy hat hónapra elmegyek otthonról, ráadásul nagyon sokat vagyok a gyerekemmel, hiszen velem van a turnén, és imádja. Ha rajta múlna, egy turnébuszban élne, olyan ez neki, mintha állandóan nyaralnánk.

Tudom, hogy személyes okok miatt nagyon nagy figyelmet fordítasz arra, hogy az emberek minél többet tudjanak meg az epilepsziáról. Miben kellene szerinted többet tudnia az embereknek erről a betegségről?

A legnehezebb, hogy az emberek tudjanak róla és felismerjék. Ha valakinek rohama van, akkor az emberek bepánikolnak, mert fogalmuk sincs, hogy mit kellene csinálni. Ha valaki eltöri a karját, vagy elesik és vérzik a lába, akkor a legtöbben tudják, hogy mit a teendő, ha azonban valaki hirtelen összeesik az utcán és rohama lesz, a legtöbben kiborulnak, és azt hiszik, hogy az illető meg fog halni. És vannak ezek a nagyon rossz berögződések, amiket filmekben, vagy nem tudom hol láthattak az emberek, hogy valamit az illető szájába kell rakni, pedig ezzel rengeteget lehet ártani, szóval soha senkinek ne jusson eszébe, hogy így próbáljon segíteni azon, akinek rohama van, mert veszélyes.

Az epilepszia nem egy ritka betegség, viszont egy roham nem mindenkinél jelenti pontosan ugyanazt, így nem lehet azt mondani, hogy ezt vagy azt kell csinálni, de általános útmutatások vannak. Sokan nem mernek róla beszélni, sokan titkolják, pedig a világon semmi szégyellnivaló nincs benne. Viszont fontos, hogy a barátok, haverok, munkatársak tudjanak róla, pontosan azért, hogy tudják, hogyan segíthetnek, ha jön egy roham. Az emberek különböznek, ezt el kell fogadni, nem ítélkezni kell, hanem kérdezni és segíteni. Például nagyon fontos, hogy ne verjék be a fejüket, hogy kapjanak levegőt, és ha úgy látjuk, hogy légzési nehézségek is fellépnek, akkor hívjuk a mentőket. De ami a legfontosabb, hogy ne féljen senki segíteni, és ne féljen senki az epilepsziától. Sokan érintettek, és teljesen normális életet lehet mellette élni, de fontos, hogy a környezetünk tudjon róla.