Nagy bölények hangja… - Makám, Kaláka, Csík János és a Muzsikás, egy cikkben

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A folk-/világzenében 2019-es záróakkordokként évtizedek óta működő, de ifjonti hévvel dolgozó zenekarok új albumaival foglalkozhatunk. Elöljáróban annyit, ha úgy adódna, hogy bármelyiküknek is ez lenne valamiféle hattyúdala – és most a törhetetlen lelkesültséget látva, az albumformátumnak és a fizikai hanghordozóknak nem kedvező széljárásra gondolunk elsősorban -, akkor teljes lenne valamennyi beidézett életmű. A Makám, a Kaláka, Csík János és a Muzsikás - ilyen se volt még egy cikken belül!

Budapest éjszakája szól (Ady dalok), ezzel a címmel az új Makám lemez már felütésében beránt, és már csak azért is, mert azt várom, hogy igazoljon, vagyis inkább betöltsön egy olyan űrt, ami a huszadik század múltával nagyjából el is illant: olyan kulturális gyűjtőpont fókuszálódott ugyanis nálunk, mint sehol máshol, és amiből például én is merítettem identitásom nagy részét. Ehhez a speciális érához, ami megtörhetetlenül lüktetett korokon át, mindig lehetett kapcsolódni vérmérsékletből és ízlésből adódó porciókat kimerve, túlélve személyes és történelmi viharokat. Az Ady dalok (Z Paraván, 2019) összegezte most azt, ami mindvégig benne volt a Makámban, csak szétszórva; tehát Ady versei, az ő világészlelése kellett ahhoz, hogy ez egy albumba tudjon mindez rendeződni. Persze nem csak budapesti összeszövődés ez, mert bár a városi sanzon, a rock, a folk, a blues és a kortárs muzsika a főcsapás, de bartóki-lelkülettel átvérzett széki lassúval nyit a lemez, csak hogy egyértelmű legyen, hol járunk és mikor.

Két kérdésre kell tehát felelnünk, mert a „hol” az emberben lecsapódó benső tűz és megnyugvás közti ív mentén fonódik, be van itt járva minden terület, elvágyódás, hazaérkezés, ínség és bőség, ahogyan azt jobbára csak itt tudjuk megtalálni. Ady ezt nagyon jól érezte, és persze az ő verseit dalokba formázó Krulik Zoltán is, aki pont olyan kiváló költő, mint muzsikus, elég csak a hatalmas életműből néhány Makám albumot kiemelni és áthallgatni, hogy kiderüljön, nála jó kezekben van eleve a dalköltészet. A „mikor” kérdése ugyanilyen súlyú, mert Ady gyakorlatilag kortalan játékos, így nem is tehetjük ki a múlt időt, és le sem kell bontani semmit róla, mert amiben saját kora is átérződik, az csak hozzátesz; ám minden tekintetben korszerű, azaz korokon átívelő, merthogy igaz és lényeglátó. Adyhoz pedig Krulik Zoltán Makámja kellett, hogy a szépségtől és a bölcsességtől a legziláltabb létállapotokig minden láttató és átélhető dalhelyzetbe kerüljön. Eddig a Makám lemezek szintén valamilyen rendező elv (koncepció) mentén épültek fel, például játékos gyerekdalok füzéreként, egy-egy ünnepkör végigvezetésével, vagy egy másik költő beidézésével (lemezeik többségének azért Krulik a szövegírója), rendre összeállt valami más, valami plusz, mert ez a lényege az albumjellegnek. És most, hogy az Ady-lemez lett talán a legváltozatosabb és legsokoldalúbb albumuk, újra felerősödik az érzés: a nagylemezben gondolkodó tematika bár egyre kevésbé tűnik tényezőnek piaci és kulturális viszonyok közt, ellenben olyan komplex sűrítmény tud lenni, mint egy regény vagy egy teljes előadás – vagy akár még több. A befogadó pedig a hétköznapokba is magával vihető gondolatokat és érzéseket élhet át ezekben a speciális erőterekben. Tán sosem volt még ilyen valóságos a Makám, és vele együtt a költészet, merthogy nem csak elemelkedünk, de meg is érkezünk. És mindkét állapot jobb, mint előtte volt, az elemelkedés eleve, de most a megérkezés is: ahová visszacsöppenünk, az ugyanazon világnak tűnik, de mégsem, mert közben finomhangolás történik, minden emberibb és értőbb lesz. (A föl-földobott kő a végén pedig egészen megrázó látlelet-sűrítménye a magyar életérzésnek, szembenézésként sem utolsó.)

Most, hogy pár lemez óta Krulik Zoltán zenekarvezető/gitáros is énekel, külön élmény mély tónusú férfiéneke Magyar Bori csodás hangja és sokoldalú stílusa mellé, ez a felállás remélem, kitart még egy darabig. További muzsikusok: Kuczera Barbara - hegedű, ének, Vázsonyi János - szaxofon, tibeti éneklő edény, Bata István - basszusgitár, ének, Varró Zoltán – ütőhangszerek.

Pár napja került szóba a Kaláka egy nem mindennapi feldolgozáslemez kapcsán, most viszont megjelent végre a Kaláka 50 címkéjű album Békabúcsúztató (Gryllus, 2019) címmel. Mint a kísérőfüzet bevezetőjéből kiderül, először a lemezt indító Áprily Lajos vers címe, az Őszi rigódal tűnt befutónak, de tényleg jobb a Békabúcsúztató, már csak azért is, mert Kányádi Sándor igaz barátjuk és tán legjobb színpad-társuk is volt a feldolgozott költők közül, aki rendre ezzel a versével fejezte be közös előadásaikat („Békák, hű társaim, ti brekegők, / kik énekelve vesztek levegőt”). A kísérőfüzetben több írástudó barátjuk (többek közt Lackfi János, Dolák-Saly Róbert, Nyáry Krisztián, Szabó T. Anna) is elmondja köszöntőjét, de ebben a Kányádi versben, sőt, beidézett első két sorában is már hiánytalanul benne van a Kaláka lényege. Ezen felül ez a cím persze arra is jelzés lehet, amit nem biztos, hogy komolyan szeretnénk venni: ezzel az albummal körbe ért minden, tán búcsúnak is szánták, de még nem tudni. Ha így lenne, akkor sem lehetünk bánatosak, mert az eddigi életmű gigászi, mint a bevezetőből kiderül, ezernél jóval több dal készült a fél évszázadnyi muzsikálás során! Valamint tízezernyi koncert valósult meg, turnék zajlottak le negyven országban, a folyamatos működés miatt pedig nem jubileumi koncertet, hanem ötvenedik évadot hirdettek idén.

A tizennyolc dalból egy koncertfelvétel, a többi vadonatúj stúdióanyag, megannyi klasszikus költő (Babits, Ady, Weöres, Kányádi, Áprily, Lackfi) verse, sőt, most néhány Örkény egyperces is feldolgozásra került, de az ő tökéletesre csiszolt prózája is hibátlanul illeszkedik a nagy egészbe. Ez az egész pedig nem kevés, olyan nagy ez a kör, amit bejártak már - és most egy album erejéig szintén bebarangolnak -, hogy sokáig el lehet bogarászni benne, pont úgy, mint minden otthont adó szellemi-lelki tájban. Bele van faragva és hajtogatva annyi tartalom, ami önmagában is kiadhatna egy életművet. És pontosan ez a lényeg, hogy nem feszült szét az album tere és ideje attól, hogy a mindenséget, a végtelenség ígéretét is belerejtették: néha éppen a legprózaibb sorok közül, máskor pedig a Parnasszus csúcsairól látunk rá a legapróbb emberire. Ez az átjárhatóság a tágas és a személyes emberi közt, valamint egyfajta eredendő szelídség adja azt a lelki melegséget, ami a Kalákán kívül azt hiszem senki másban nincs meg ilyen mértékben. Mélység és magasság egyazon lét részének látszik őket hallgatva, és akkor sem maradunk meg szomorúságunkban, amikor kínzó fájdalmak és veszteségek kerülnek elő, mert nem engednek ott maradni, azokon egyszerűen átmegyünk, mert át kell, de jön rá nyomban valami boldogító, játékos és tüzes. És az a legfurább, hogy ezek sosem oltják ki egymást, ellenkezőleg, egyre feljebb és feljebb dobnak. Ez a kettősség, hogy folyamatosan megyünk tovább, miközben ugyanazon tágas lélek, az általuk belakott világlélek a játszóterünk, ahonnan végül is nincs hová elkóborolni, azt mutatja, hogy ismerik, jobban mondva élik a régi bölcsességet: „átmenni a hídon, de nem állni meg rajta”. Persze ez a híd körbeéri a világot, ők pedig fáradhatatlanul éneklik meg az útjukba eső csodákat.

Cseng-bong, szitál, fényesen csillan és vígan árad a Kaláka muzsikája, nem is lehet ezt a Békabúcsúztatót úgy hallgatni és értékelni, mint bármi mást, főleg nem popzenei értelemben, sokkal inkább egy olyan nagy ívű előadás részesének érezhetii magát a hallgató, ami az össze emberi és természeti térben egyszerre zajlik. Alkalom nyílik most megszabadulni minden saját tehertől, és hozzáadni magunkat a nagy egészhez – így az album végeztével nem leszünk már olyan egyedül, mint előtte.

Közel öt éve hozta ki Csík János első szólólemezét, de most nem egészen ilyesmiről van szó. A Csík zenekar persze robog tovább, igaz, sorlemezt már rég adtak ki, tán elég a koncertezés és maga a brand, jöhetnek az újkreatív mozdulatok. A Csík János és a MEZZO vagy zenekar marad, vagy csak rövid projekt, majd meglátjuk (egyébként egy jótékonysági felkérésre álltak össze Kecskeméten), bár biztató, hogy már lemez is készült, mindenesetre a Szép a tavasz, szép a nyár (Fonó, 2019) című debütálás kifejezetten szívhez szólóra, és nagyon szórakoztatóra sikerült. Először is: nagyon jó hallgatni, régi kedves dallamok és népzenei minták vannak pop-dzsesszbe, régi-új sanzonos/könnyűzenés dalokba csomagolva, vagy azokból kibontogatva. Jellemzően sokféle hangulatot nyel magába egy-egy ment, de néha éppen fordítva, abból, mint magból bomlik ki minden egyéb.

Nehéz műfaj az, amikor lelki magasságok felé fordulás van, ilyen A fény felé például, akkor elkerülhetetlen, hogy megcirógassa a giccshatárt; de meglehet: nincs is szó elkerüléséről, tán csak annyira ér hozzá, hogy kisülés sem lesz belőle, én pedig betudom az öregedésnek, hogy már jól megfér bennem is minden egyébbel az a néhány negédesebb hangsor. Egyébként is, popzenéről van szó, vagy ha mégsem, akkor most kinevezzük annak. Ebből a fénytörésből pedig már az a feltűnő, hogy milyen komolyan és ízesen van összerakva ez a népzenés-dzsesszlemez, amiben még némi country és ragtime is ott vigyorog, mintha egyenesen következne mindkettő a folkból. Mindenesetre a zongorista is szólózhat egy rövidet, és a bőgőst is jobban észrevenni a kiszellősödött hangzástérben, és ez ilyen pici adagokban már kifejezetten szellemes mindentudás-játékká válik. De nem ez a fősodor, ezek csak a fűszerek, az említeni való apróságok, az örömzenélések - igaz, jut mindenhová belőlük, szóval számolni kell velük. De érdemes is, ahogy a népzene ragtime-ba hajlik, a bluegrass meg egészen természetes módon folytatódik népdalban, máris elérkeztünk a Csík-féle metódushoz, azazhogy meglepően sokféle zeneiség képes egymásra rímelni, tehát érdemes foglalkozni velük, ha ilyen természetes bájjal összehozhatók. Igaz, a Csík zenekar elsősorban az alterock vonalhoz nyúlik előszeretettel, míg itt Csík János a klasszikus könnyűzenei dallamtárból szemezget, de jól is áll neki, természetes bájjal farag érzelmesnek ható slágereket, miközben jóval több van ezekben, mint az így olvasva kitűnhet. Ezek a műfaji idézetekkel tarkított saját szerzemények mindegyike ismerősnek hat, elsősorban mert odaadó zenélési ösztönből fakadnak. Született tehát egy parádés folk-sanzon banda, és őket hallgatva egy korabeli enteriőrben gazdag kávéházba képzelhetjük magunkat, egy sosemvolt aranykorba, merthogy az álmodozás teremti meg a valóságot és nem fordítva.

Csík János énekes-prímáson kívül a zenekar tagjai: Kisgyőri Krisztián – bőgő, Mészáros János – brácsa és trombita, Németh Zsolt – gitár, Rácz Gábor – zongora, Vadas László - citera és tangóharmonika.

Két hatalmas életművet maga mögött tudó, és még igencsak aktív kult-banda közös fellépésének gyümölcse a Párhuzamok és kontrasztok című album. A Muzsikás népzenei, tágabban folkzenekarnak minősül, az Amadinda pedig kortárs ütőegyüttesnek, de ők is előszeretettel nyúlnak különböző tradicionális zenékhez. Évtizedekig csak a külső térben futott össze a két zenekar, turnékról jövet-menet, utazás közben, egymás felé való érdeklődés ívén, aztán a tízes években ez a hosszan érlelődő kapcsolódás közösen rendezett estekben öltött testet. Én a 2013-as Sziget Fesztiválon láttam a produkciót a nulladik napra szervezett Muzsikás 40 jubileumi est alkalmával, és egyértelmű volt, hogy úgy is működőképes a dolog, hogy látszólag a kétféle zeneiségnek nincs sok köze egymáshoz. A lényeg tekintetében, a kulturális életben betöltött szerepükben, a gyökerek és hagyományok felfedezésének örömében, a magas szintű megvalósításban, és a nyitottságban viszont nagyon is hasonlóak, mondhatni testvéri a hozzáállás.

Nem lenne etikus a lemezről hagyományos kritikában/recenzióban megemlékeznem, mivel a kísérőfüzethez én írtam a bevezetőt, álljon itt inkább belőle egy részlet: „A kulturális alap világszerte a közösségi ünnepekben, táncmulatságokban, lakodalmakban, játékokban, halottbúcsúztatókban, ritmikusan ismétlődő napi tevékenységekben, szellemi és lelki töltekezésekben nyilvánul meg, és erre gyakorlatilag ezen album valamennyi felvétele remek példa. Merthogy ebből a fényszögből mindegy, hogy gyimesi csángó-magyaroknál, polinéz fűszoknya-táncosoknál, magyarpalatkai zenészcsaládnál, zimbabwei zanza játékosoknál, dél-dunántúli hosszúfurulyásoknál vagy afrikai xilofonjátékosoknál vendégeskedünk, az öröm és a bánat, a mindennapi gondok és az istenkeresés ugyanazon tőről fakad. Ez pedig nem más, mint az emberi természet hasonlósága, éljen bárhol is valaki, származzék bármelyik kultúrából is, a közös hangot meg lehet, és érdemes is megtalálni. Nincs más valódi kiút, nincs más termékeny öröm, csak egymás felfedezése. És ez természetesen országon, azaz népen belül is igaz. Az azonosság felismerése ráadásul az önazonossághoz is közel visz, amitől a legkevésbé sincs veszélyben a sokszínűség, a saját kulturális gyökér, a nemzeti karakter. Mindkét zenekar épp ezért rengeteget utazott életében, és a turnék mellett nagy hangsúly helyeződött a gyűjtésekre, kutakodásra, megismerésre, tanulásra, barátkozásra.”

A Muzsikás & Amadinda: Párhuzamok és kontrasztok című album a 2017 december 28-ai Müpás koncert felvételéből lett szerkesztve, LP formátumban a Budapest Vinyl, CD-n pedig a Fonó jelentette meg.