Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Najmányi László pár napja örökre elment, a hatása meg persze itt maradt. Akárcsak egykori New York-i szomszédja, David Bowie vagy a régi nagy, zenés történetmondók, lelküket eladó blues-énekesek vagy archaikus mágusok. Najmányi persze mind volt egy kicsit, legalábbis e szerepeket a maga képére formálta, közben meg hosszú évekig szórakoztatott bennünket furcsa történeteivel, amelyek ma már kimondottan visszafogottnak és üdítően kedvesnek tűnnek. Ezek a dalok meg itt mind kötődnek hozzá valamiképpen.
De mit is köszönhetünk e pár napja elhunyt nagy világutazónak, akivel annyit lehetett beszélgetni mindenről: New Orleans-i halottkultuszról, new és no wave-ről, igazi punkról, a mindig továbbélő, mindent túlélő “szovjetember” örökös uralkodásáról? Az irodalmi asszociáció-tengeren, Joyce-univerzumon innen, Molnár Gergely-hagyatékápolásán túl rengeteg zenét és zenei hatást. Najmányi már akkor punk volt és már akkor a szituacionista kvázi-forradalmár és Sex Pistols-menedzser Malcolm McLarennel dumcsizott fontos párizsi teraszokon, amikor itthon a Piramis meg az Omega volt a "vad dolog". Najmányi és barátai - ne hagyjuk ki ifj Kurtágot és Peter Ogi-t se - valóságos szellemi űrkorszakban jártak a kor tespedt kádárizmusához képest, filmet rendeztek, bevették a színpadokat, írtak, előadtak, informáltak, lázítottak. Tiszta sor: ügynökök voltak, akik már akkor a punkokat gúnyolták, amikor nyugaton még javában virágzott a punk, keleten meg még el sem indult belőle semmi és később is igazából csak szánalmas punktarajokban meg szimpla másolásban nyilvánult meg. És figyeljük meg ezt a szintibugyborékolást, nem hallhattunk minden utcasarkon 1979-ben ilyet, mert ebből az évből származik a legendás Never Trust A Punk:
Életútról, ambíciókról, budapesti átokról, magyar frusztrációkról és aktuális tervekről szól a Tilos Rádió Csejdy András, Kitzinger Dávid és Sebők Marcell által szerkesztett kiváló Kolorlokál című műsorában elhangzó Najmányi-beszélgetés. "A punkság itt nem a három akkordos lendületet jelenti, hanem a szemléletet, amivel képzőművészként, jelmeztervezőként, íróként, filmkészítőként, kulturális antropológusként járatlan utakat keres, és kíméletlenül szembesít önmagunkkal. Ennek a szemléletnek köszönheti, hogy 1978 Magyarországa elzavarta, és most sem hívják a Művészeti Akadémia tagjai közé. Beszélgettünk besúgókról, a Spions zenekarról, emigrációról, magyarságról, igazságról, kisstílű átverésről, és nagystílű hazugságokról” - mondják a házigazdák.
A Spions-énekes- és atyamester Molnár Gergely és Najmányi beszéltek először magyarul a sovány, fehér hercegről, a híveit nyitott Mercedesből zavarbaejtő karlendítéssel köszöntő provokátorról, a Ziggy-univerzum megteremtőjéről, arról az emberről, aki a 70-es években csakis jót csinált, csupa zseniális albumot, amelyeket kizárólag kokainon és tejen élve alkotott meg, miközben a fehér amerikai funkot és a berlini elidegenedést tálalta biblikus szinten, és egy akolba hozta össze Alomart, Eno-t, Frippet és még egy sor csodaembert. Na, a Heroes pont jó lesz Najmányi temetési zenéjének, németül. A kislemez, amin megjelent, tartalmazott még egy számot, a V-2 Schneider-t, ami egyszerre állít emléket egy elképzelt német csodafegyvernek és a Kratwerk nagyágyújának, aki nemrégiben, nem sokkal a magyar spion előtt halt meg.
Ha volt a nyughatatlan Spions "mindent olvasszunk bele a punk-new wave-be" jellegű lendületének amerikai megfelelője, persze jóval muzikálisabban és persze időben is jóval tovább alkotva, az a szintén meglehetősen izgága Talking Heads volt. Najmányi New York-mániákus volt, hosszan időzött a városban, imádta és gyűlölte egyszerre, David Byrne-ről ódákat zengett, extrém, művelt és különleges előadónak tartotta. Ha valamelyik Talking Heads-dal illik Najmányihoz, az a dadaista, Cabaret Voltaire-alapító Hugo Ball szövegét megzenésítő I Zimbra. A producer nem véletlenül itt is Eno, a nagy berlini elidegenítő, aki a kompozícióban inkább törzsi elfogultságról tesz tanúbizonyságot.
Najmányi mániákus Teremin-kutató volt. A teremin, jobban mondva a theremin az egyik legelső elektronikus hangszer, elég egyedi találmány, amely rádióhullámok interferenciáján nyugvó - most figyelj! - analóg szintetizátor. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy kitalálója 1919-ben találta ki, aki nem volt más, mint Lev Szergejevics Tyermen orosz fizikus. Nagyon nagy álmodozó volt, minden szabályt áthágott, szerelembe esett és árulóvá vált, és közben kitalálta az első olyan hangszert, amit pusztán gesztusokkal lehet megszólaltatni anélkül, hogy a zenész magát a hangszert megérintené. Najmányi idős korára teremineket szerelt össze, illetve megírt egy darabot Tyermenről, amelyben a TÁP Színházzal méltó Najmányi-utóddá, igazi színházi felforgatóvá vált Vajdai Vilmos játszotta a címszerepet. Ebben a kisfilmben pedig maga Lev Szergejevics játszik a hangszeren.
Bihari Balázs nemcsak az általa szerkesztett Wanted című lapba hívta szerzőnek főhősünket, hanem zenekarával, a Hippikillerrel - mely szintén ezer szállal kapcsolódik a Spions-hagyományhoz - közös munkára is invitálta. Itt az eredménye, Bihari gitárjátéka és Najmányi éneke, összekeverhetetlenül speciális káeurópai akcentussal megspékelve.
Legyünk szabályszegők, hiszen NL is ezt várná el tőlünk. Utolsó előtti mellékletünknek nem dalt és nem is Najményi-interjút tartogattunk. Helyettük jöjjön Najmányi okos, rendszerező attitűdjének "genetikai folyatatása", a család büszkesége, DJ Shuriken és az ő lemezmániája. Vályi Gábor nemcsak egyetemi oktató, hanem a lemezgyűjtés tudományának doktora. Bizony. Nemcsak élesszemű vásárló, fineszes esztéta, Tilos-miniszter, de nagybátyja tanításának elsőszámú továbbvivője. Doktori szinten. Ez a kisfilm Kovács Tamás mániákus lemezgyűjtőket bemutató filmsorozatának szép darabja. Figyeljünk Shurikenre, érdemes!
1981-es a demo, ami az utolsó lenyomata a Spions párizsi együttműködésének, aztán a tagok jó szokásukhoz híven összevesztek és külön utakra tévedtek. Molnár Kanadába ment, állítólag soha meg nem szólalt többé magyarul, míg Najmányi New York felé vette az irányt. A dal fölé VJ NoMore, azaz maga Najmányi készített vizuált, meztelen Molnár-képekből, poltikából, rendőrökből, ánuszból, viccből, komolyságból, jelképekből.
Ezzel a dallal intünk búcsút az elmúlt évtizedek egyik legeredetibb popkulturális háttéremberének, akinek tanítása és hatása minden engesztelhetetlen rendszerkritikus alkotó számára tanulságos lehet.
Ahogy a dalcím is mondja: Adieu, László!
