Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Leprous-szel a tavalyi Pitfalls lemez miatt ismerkedtem meg közelebbről. Tudtam róluk azelőtt is persze, de a kiállás, a műfajmegjelölés, a kritikai visszhang és a néhány meghallgatott dal nem győzött meg arról, hogy érdemes jobban beleásni magam a lemezeikbe. Előítéletes voltam, és vagyok is, na: érzékeny, jólfésült fiúk felhúzott orrú, öntetszelgő művészkedésének tűnt az egész. Különben is rég kiábrándultam az északi jóléti-avantgárd, burzsoá-progresszív metalzenékből. Voltam Arcturus-rajongó, egy-két lemezüket a mai napig szeretem, sőt: az Ulver Perdition City-ig tartó korszaka is kellemes emlék, de mára a legtöbb ilyen zene egyszerűen értékét vesztett, üres, csillogó mázzá fokozódott le a szememben. Nem kellettek a tört ütemeik, sem az éteri neobarokk szintijeik, sem az egzisztencialista szorongásuk, a jellemzően fellegeket karistoló férfiénekhangokra meg végképp nemet mondtam. Ezek mindegyike stimmelt a Leprous-nél, utóbbi ráadásul hallhatóan örök főszerepet kapott, úgyhogy elzárkóztam. (Fotók, valamint még több kép: Bands Through The Lens)
