Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Első nekifutásra annyira lelkes voltam a norvég Leprous új lemeze kapcsán, hogy azóta minden hallgatásnál parázok, hogy elmúlik a varázs. Aztán megnyugszom, hogy ezt nem néztem be, tényleg lehet, hogy ez az év lemeze. Igen, elfogult vagyok velük, nagyjából onnantól, hogy láttam őket élőben. A Malinánál még bizonytalan voltam pár dologban, de most nem tudok az lenni. A Pitfallsban minden benne van, ami miatt a zenehallgatás nem felesleges időtöltés. A dinamika, az erő, a dallamok, a meglepetés, az otthonosság, a magabiztosság, a hangulat, és, teljes nyugalommal mondom ki, az egyediség. A tökéletes hosszúságú lemez óriási skálát fut be, kezdve a belassult funk ütemektől, a giccs határáig elnyúló vonós betéteken és az elektro szekvenciákon át, a pár percre felbukkanó metálriffig. És ha kéne egyetlen hibásnak látszó elemet előszedni (csak mert én már megszoktam Einar Solberg falzett énekét), akkor a The Sky is Red vége az, de a záró, 11 perces agymenés akár kifuthatott erre is, azaz egy horrorsamplerből kibontakozó mellbevágó djent témára. Odáig nem mennék el, hogy ez a lemez olyan, amire az ember nem számít a Leproustól, ahogy a zenekar agya, Solberg nyilatkozta, ugyanis ez a fejlődés egyenes vonalú, és szerintem nem a metál elhagyásától van ennek tartalma, és nem is a megkérdőjelezhetetlen technikai tudástól, hanem az egyre inkább kézben tartott, ámulatba ejtő szerzői tehetségtől. És ezért van az, hogy az Alleviate végén a mélyből a csúcsig emelkedő refrén hallatán minden alkalommal libabőrös lesz a kezem. (5/5)
