Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alig több mint egy hónap múlva jön a Judas Priest új albuma, a Firepower, ami már a tizennyolcadik a sorban. Halford apóék másodikként a címadó számmal húzzák el a mézesmadzagot a lemezvásárló nagyközönség előtt, és azt kell mondjam, nem eredménytelenül teszik ezt. Ugyanis akármennyire tőrőlmetszett kockametál ez a dal, fél percnyi hallgatás pont elég ahhoz, hogy bárkire ránőjön a virtuális bőrnadrág, aki élete valamely szakaszában metálosnak nevezte magát. Pedig egyetlen olyan patron sem pukkan, amit korábban nem lőttek volna már el, csak írtak egy jól összerakott számot, pengeéles hangzással. Egyszerűen jó hallgatni, ahogy ezek az inkább már hetven felé tartó bácsik eregetik a riffeket, meg ahogy a dal közepén a többkörös szólóban dobálgatják egymásnak a labdát a gitárosok, az öreg róka, Glenn Tipton, meg az előző lemez előtt csatlakozott fiatal, Richie Faulkner. Emberünk vitán felül friss lendületet pumpált a korábban már visszavonulást fontolgató zenekarba, és könnyen lehet, hogy neki köszönhetjük a Priest sokadik fénykorát. Micsoda, hogy ez a megfogalmazás nagyon pátoszos volt szerinted? Nem baj, attól még igaz.
