Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az 1999 óta létező japán Monót talán a legnagyobb hatású posztrock-zenekarnak mondhatjuk, bár mint később kiderül, a tagokat nem igazán érdeklik ezek a műfaji skatulyák. Elsöprő energiájú instrumentális rockzenéjük sokszor szívfacsaró, közönségük elé hosszú, lassan építkező, már-már filmszerűen gyönyörű zenei utazást tárnak. Tavaly októberben egy duplalemezt jelentettek meg, amely sok szempontból nyújt új izgalmakat a hallgatóságnak: nemcsak a két album hangulata és üzenete között feszülő ellentét az, de első ízben használtak az egyik számhoz éneket is. Budapestre már ismerősként térnek vissza: április 15-én a Dürer Kertben adnak koncertet régi barátjuk, a zseniális csellóművész Helen Money társaságában. A jelenleg zajló turné egyik nyugisabb estéjén a gitáros Takaakira Goto, azaz Taka válaszolt kérdéseinkre.
A japán Mono budapesti koncertje az idei év egyik első igazi zenei különlegességének ígérkezik február 9-én, a budapesti A38 Hajón. Az elsöprő energiájú instrumentális rockzenét játszó zenekar a szigetország egyik legsúlyosabb zenei exportcikke, amely öt kontinensen turnézik. Vendégként egy belga gitáros, Dirk Serries mutatja be egyszemélyes ambient-drone projektjét, Microphonics név alatt. Az 1999 óta működő együttes bő egy évtized alatt a Mono a 21. századi modern zenék egyik legjellegzetesebb képviselőjévé vált: experimentális műveikben az indulatok mellett egyszerre van jelen a cipőbámuló (shoegaze) csapatok mélabús hangulata és a kortárs, illetve klasszikus komolyzenei stílusok méltósága, valamint minimalista és zörejzenei elemek. A Sonic Youth vagy a My Bloody Valentine hatása ugyanúgy tetten érhető náluk, mint például Ennio Morricone, Lars von Trier vagy éppen Ludwig van Beethoven munkássága.
A japánok általában maguknak csinálnak zenét. Kevés olyan együttes van, akik kijutnak a szigetekről, és ténylegesen ismertek lesznek, ugyanis a nyugati fül számára sokszor igen emészthetetlen, amit csinálnak. A