Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az 1999 óta létező japán Monót talán a legnagyobb hatású posztrock-zenekarnak mondhatjuk, bár mint később kiderül, a tagokat nem igazán érdeklik ezek a műfaji skatulyák. Elsöprő energiájú instrumentális rockzenéjük sokszor szívfacsaró, közönségük elé hosszú, lassan építkező, már-már filmszerűen gyönyörű zenei utazást tárnak. Tavaly októberben egy duplalemezt jelentettek meg, amely sok szempontból nyújt új izgalmakat a hallgatóságnak: nemcsak a két album hangulata és üzenete között feszülő ellentét az, de első ízben használtak az egyik számhoz éneket is. Budapestre már ismerősként térnek vissza: április 15-én a Dürer Kertben adnak koncertet régi barátjuk, a zseniális csellóművész Helen Money társaságában. A jelenleg zajló turné egyik nyugisabb estéjén a gitáros Takaakira Goto, azaz Taka válaszolt kérdéseinkre.
Tavaly októberben két Mono-album is megjelent. Mennyire és miben kapcsolódnak ezek egymáshoz?
A fő emberi érzelmek pozitív és negatív részre bonthatóak, mondjuk, 50-50 százalékról indulnak. Ha akár csak egy százalékkal több pozitív érzelmünk van, minden elkezd a világosság felé vezetni. Egyszerűen fogalmazva a The Last Dawn album során minimalista megközelítésben azt akartam kifejezni, hogy függetlenül az aktuális helyzetedtől vagy érzelmeidtől, ha elfogadsz mindent, ahogy van és több pozitív pontot találsz, akkor előbb-utóbb képes leszel túljutni a negatív dolgokon.
A másik oldalt testesíti meg a Rays of Darkness, ahol ha akár egy százalékkal több negatív érzelmeid vagy gondolataid vannak, a káosz el fog terjedni és leránt a sötétségbe, anélkül, hogy észrevennéd.
A két album úgy zárul, hogy az élet két ellenpontját képviseli. Fény és sötétség, remény és reménytelenség, szeretet és veszteség, az érzelmek, amiket nem lehet kifejezni, fájdalom, amit nem tudsz szavakba önteni, boldogság, amit nem tudsz egyszerűen mérni. Ugyanabban az időben éreztük és reméltük, hogy olyanok lehetnek, melyek meghaladják a sötétséget.
A The Hand That Holds The Truth számban először használtatok éneket. Miért döntöttetek így? A jövőben szeretnétek még kísérletezni hasonlóval?
Személy szerint már régóta szerettem volna kollaborálni Tetsuval, aki az egyik általam nagyon tisztelt zenekar, az Envy tagja. Mindannyiunk jó barátja már egy ideje, és nagyon örülök, hogy megvalósulhatott ez az elképzelés. Amikor együtt dolgoztunk, nem igazán adtam neki semmiféle instrukciót, de már tudta, mi az, amiben reménykedtem, hogy elérjük. A dalról kiderült, hogy milyen hihetetlen egy darab. Nagyon büszkék vagyunk rá.
Minden tag kiveszi a részét a dalok írásában?
A kezdetektől fogva én írom a számokat. Mindenkit nagyon hosszú ideje ismerek a bandából és igazán megbízom bennük, szóval elképzelem őket és csinálok egy demót. Majd találkozunk a stúdiónkban és gyakorlunk.
Úgy hiszem, hogy a zenével olyan speciális ajándékot kaptunk, amely könnyedén tud mesélni olyan történeteket, amelyeket nem tudsz egyszerűen csak szavakkal leírni. Ez arrogánsan hangozhat, de zeneszerzőként olyan zenét írok, ami megmenthet, és egyben lehetőséget ad arra, hogy gondolkodjak és keressem az élet értelmét. Azt remélem, hogy ezzel elég erőt adok a folytatáshoz és az élethez más embereknek is a világon. Hogy Beethoven szavait kölcsönözzem: a zenének a férfiszívben tüzet kell szítania és könnyet fakasztania a női szemből (és vice versa persze). Minden egyén visszatükrözi a saját életét a zenén keresztül, mint egy spirituális utazás, minden egyes sejt a testedben öntudatlanul beindul. A fantasztikus filmek, könyvek vagy művészet élménye után létezik egy erő, amely hozzájárul ahhoz, hogy felfedezz és érezz új értékeket az életedben, amelyeket eddig nem igazán vettél észre. Reméljük, hogy mi is hasonló élményeket adunk az embereknek.
Mennyire játszik fontos szerepet az improvizáció a zenétekben?
Nem igazán használunk ilyesmit. Viszont az élő fellépések valós időben zajlanak, így nem érzek és játszom feltétlenül ugyanúgy minden alkalommal: igyekszünk közelebb kerülni minden dal érzelmi magjához, ami négyünk között létrejön a színpadon.
Vannak olyan rajongóitok, akik követnek titeket országhatáron túlra is, akár európai vagy amerikai fellépésekre?
Beutaztuk a világot minden évben az elmúlt 15 évben, és úgy érezzük, hogy együtt nőttünk fel apránként gyermekből felnőtté. Minden, amit láttunk friss volt, minden, amit csináltunk egy olyan kaland volt, amellyel folyton szembenézhettünk az ismeretlennel, izgalmakkal és kudarcokkal is. Az egész folyamat arról szólt, hogyan tanuljuk meg az élet lényeges dolgait a zenén és az utazáson keresztül. Azt hiszem, ezek a tapasztalatok alkotják a saját hangunkat. A mi feladatunk, hogy létrehozzuk azt a hidat, amelyet zenének hívnak, és mindazok az emberek, kollégák, barátok és rajongók miatt, akikkel találkoztunk az évek során szerte a világon - át ezen a hídon, amit alkottunk -, azt mondhatjuk, hogy folytathatjuk, amit eddig csináltunk. És valóban hálásak vagyunk ezért.
Sokan mondják, hogy a posztrocknak kötöttségei vannak. Nektek mennyire fontos a megújulás?
Nem igazán érdekel minket, hogy milyen műfajhoz is tartozunk. De a hatalmas posztrockmozgalom révén lehetőségünk adódott, hogy felrajzoljuk a víziónkat egy nagy fehér vászonra és megosszuk mindenkivel a világon. Szóval ezért hálásak lehetünk. Szeretném büszkén folytatni, amit csinálok, miközben hálásak vagyunk, amiért olyan időben élhetünk, amikor meg tudjuk osztani és kifejezni a lehetőséget, mentalitást, képzeletet, spiritualitást, szeretetet, apátiát és individualizmust, amit a zene hordozhat.
Korábbi lemezeiteken dolgoztatok már együtt Alison Chesleyvel. Milyen érzés lesz vele újra találkozni a turné során?
Nagyon különleges zenész és személy is. Ismerjük már egymást több mint tíz éve, akár a legjobb barátok, így nagyon boldogok vagyunk, hogy vele utazhatunk a világban.
Interjú: Kalocsai Krisztina
