Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A brit Radiohead szakmai elismerés és közönségsiker szempontjából is rég elérte, amiről egy maguk fajta indie csapat csak álmodhat. Már a múlt évezredben három, egyre magasabbra törő ugrással elfoglalták az alternatív rockzene trónját. Ezután kézenfekvőbb lett volna biztonsági játékkal őrizni a megszerzett pozíciót, ők mégis kockáztattak, és szabad utat engedtek a kreativitásuknak. Így az ezredforduló elektronikus kísérleteinek köszönhetően átélhettük, milyen egy szintetikus univerzumban, véglényként szorongva, lenyűgöző belső világokban fetrengeni, és a későbbiekben sem lehetett kiszámítani, hogy mi lesz a következő lépés. Két dolog tűnt biztosnak, a rendszeres megújulás, és a kérlelhetetlenül magas színvonal. Amíg nem hallottam, el nem tudtam képzelni, hogy lehet olyan lemezt készíteni, mint az addigi munkájukat összefoglaló, mégis továbblépő Hail to the Thief, vagy az ismét teljesen más hangzásvilággal kísérletező In Rainbows a múlt évtized derekán.
