Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A brit Radiohead szakmai elismerés és közönségsiker szempontjából is rég elérte, amiről egy maguk fajta indie csapat csak álmodhat. Már a múlt évezredben három, egyre magasabbra törő ugrással elfoglalták az alternatív rockzene trónját. Ezután kézenfekvőbb lett volna biztonsági játékkal őrizni a megszerzett pozíciót, ők mégis kockáztattak, és szabad utat engedtek a kreativitásuknak. Így az ezredforduló elektronikus kísérleteinek köszönhetően átélhettük, milyen egy szintetikus univerzumban, véglényként szorongva, lenyűgöző belső világokban fetrengeni, és a későbbiekben sem lehetett kiszámítani, hogy mi lesz a következő lépés. Két dolog tűnt biztosnak, a rendszeres megújulás, és a kérlelhetetlenül magas színvonal. Amíg nem hallottam, el nem tudtam képzelni, hogy lehet olyan lemezt készíteni, mint az addigi munkájukat összefoglaló, mégis továbblépő Hail to the Thief, vagy az ismét teljesen más hangzásvilággal kísérletező In Rainbows a múlt évtized derekán.
Az idő viszont múlik, és bár ők teljes mértékben elkerülték a pop-rock-zenészek harmincas éveikben újat alkotni már nem tudók táborát, a 2011-ben megjelentetett King of Limbs mégsem lett olyan sikeres. Azért az ismételt mérhetetlen kísérletező kedvet nem lehetett nem észrevenni, és a bonyolult, kortárs jazzbe hajló ritmusképletek új dimenziókat nyitottak a zenekar addig is változatos világában, még ha Phil Selway dobos a jelentős hányadukat programozta is. A dalszerkezetek jóval bonyolultabbak lettek, szerencsére idővel meg lehetett barátkozni velük. Azonban nem tagadhatom, hogy az egyébként szokás szerint zseniálisan teljesítő Thom Yorke egyszerűbb, azonnal érzelmeket generáló dallamai eltűntek. Míg korábban első hallásra nyilvánvaló volt, hogy az adott anyag tele van tömve hatalmas dalokkal, legfeljebb némi idő kell a felfedezésükhöz, a King of Limbs-nél sokadik hallgatásra is egyensúlyunkat vesztve kellett keresni a fogódzókat. Nem véletlen, hogy a legnagyobb sláger a Lotus Flower lett, pedig a korábbi anyagokon a legnehezebb darabok között lett volna.
Az A Moon Shaped Poollal még nehezebb feladat elé állított a zenekar. Viszonylag a semmiből, bombaként robbant a néhány nappal későbbi megjelenést beharangozó Burn the Witch, a maga kis animációs videójával, amiről első blikkre azt hittem, hogy a Vastyúk is talál szeget főcímhez hasonló móka lesz, de aztán nagyon tanulságos történet kerekedett ki belőle. A dal maga pedig pont azt hozta, amiben titkon reménykedtem. A hangszerelés elment az eddigieknél is szabadabb, szimfonikus-progresszív irányba, amire az ismét formában lévő Thom Yorke változatosan hozza az énekdallamot. Ha minőségben hasonló szerzeményekkel lenne tele az A Moon Shaped Pool, az év lemeze lenne nálam.
A szintén még mindig megjelenés előtt kirakott Daydreamer ugyan elsőre eléggé elment mellettem, de hosszabb távon megkedveltem, és hát illik a merengő, befordult hangulat a tematikához. Azonban nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy valójában a két nyitódalhoz volt szerencsénk. Nem értettem, hogy a második számra miért kell így leültetni a lemezt.
Utólag megvan a válasz: azért, mert többé egyáltalán nincs is felállás. Minimális számú momentumtól eltekintve sehol egy kis élet, többnyire a dobok is háttérbe szorulnak. Ez bizony nagyon nehézzé tette az ismerkedést. Ám ettől még lehetne fantasztikus a lemez, hiszen ha The Gloaming, Like Spinning Plates, All I Need szintű dalokkal töltötték volna meg a lemezt, én volnék a legelkötelezettebb rajongója. Azonban a dalok nagyja sehogy sem akar nyomot hagyni bennem. Miközben szólnak, mindegyik kellemes, egy-egy el is férne belőlük bármelyik korábbi lemezükön, de így egyben nem érzem az átütő erőt. Nem beszélve arról, hogy mennyire szerencsés a három akusztikusgitár-központú dalból kettőt egymás mellé tenni. Persze biztos az alaposan átgondolt művészi elrendezés része, ami száz százalék, hogy csak teljesen véletlenül egyezik a számok címeinek ábécésorrendjével.
Azért vannak pozitívumok is. Lehet tudni, hogy túlnyomóan fiókból dolgozott a csapat, és ha úgy tekintek rá, hogy az alapanyag adott volt, akkor csak a hangszerelés, meg az előadásmód az aktuális teljesítmény. A talán legismertebb, már huszonéve akusztikus gitárral játszott, záró True Love Waits-nek például kifejezetten jól áll a pőre billentyűs kíséret. Aztán külön ki kell emelni a számos dalban felbukkanó szimfonikusok hangsúlyos szerepét, ilyenkor egyébként a London Contemporary Orchestra and Choir működik közre. A gitáros Greenwood testvér, Jonny írta a partitúrát, aki az utóbbi évtizedben komoly jártasságot szerzett filmzeneszerzés terén, gondoljunk csak az Inherent Vice-ra. Sikerült elkerülnie a nagyzenekar-popzene találkozások kliséit, mindig az adott dal hangulatához igazodnak, a többi szólammal szimbiózisban élnek a témái. Márpedig az ilyen a mai napig igen ritka, egyedül talán az Anathemát tudnám említeni, akik hasonló színvonalon integrálták a zenéjükbe a klasszikus hangszereket, vagy esetleg Björköt, bár az ő utóbbi lemezeiről véleményt mondani még e poszt tárgyánál is nehezebb.
Ha pedig már ebben a megenyhültebb hangulatomban merülök bele az új Radiohead-lemez melankolikus világába, sok egyéb finomságra is fel tudok figyelni, például a The Numbers-ben felbukkanó, finom, jazzes zongorajátékra, a Decks Dark kórusára, meg néhány mégiscsak emlékezetes dallamára, vagy a Ful Stop nyomasztó elborulására, ami ugyan – rengeteg egyéb fordulat mellett – ismerős, de az ilyenben mindig jók voltak, és most sincs másként.
Radiohead-mércével mérve egyelőre gyengébb eresztésnek mutatja magát az A Moon Shaped Pool. Azt nem tudom kizárni, hogy évek múlva megváltozik a véleményem, szokott ilyen lenni, de erre nem építhetem a mostani értékelést. Azért minden negatívumot figyelembe véve sem rosszabb a lemez közepesnél, és hozzávéve a kimagasló első dal kiváltotta örömöm, meg a hangszerelési bravúrokat, megállapodom 3,5-ben az 5-ből, ami végül is nem rossz pontszám, csak ez a csapat többet szokott érdemelni.
