Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Radiohead – The King Of Limbs
(Szerzői kiadás)
Az elején szeretném leszögezni, hogy én egy amolyan Radiohead-rajongó vagyok. Van vastag keretes szemüvegem, szeretek vicces pólókat hordani, és szomorkodva sétálni a Karma Police-ra. Annak az elég népes generációnak vagyok képviselője, ami számára a Radiohead jelentette a logikus opciót a metálon innen, az RnB-n túl. Életemnek több szakaszát is hozzá tudom kötni Radiohead-dalokhoz, a Szigetes koncertjük pedig szerintem a mai napig az egyetlen fellépés, ami előtt csak és kizárólag azért nem ittam meg egy sört sem, mert semmiképp nem akartam berúgni, és bár Thom Yorke lenne az egyik utolsó ember, akivel szívesen leülnék egy asztalhoz beszélgetni, nem tudom elképzelni, hogy igazán rossz dologhoz adja a nevét. Sokan vagyunk ilyenek, sőt, a helyzet azt mutatja, hogy a Radiohead objektíven nézve jelenleg is a világ legfontosabb létező zenekara.
Ennek alátámasztására több érvem is van. Tessék egy pillantást vetni a Last.fm vonatkozó statisztikáira, amin hosszú ideje csak a Beatles veri meg hallgatottságban az oxfordiakat. Nézzük meg, melyik zenekarnak volt elég egyszerűen bejelenteni, hogy jövő héten új lemez, és azt, hogy ezután mennyit beszéltek az emberek az Arcade Fire Grammy-díjáról, Lady Gaga vagy Britney Spears új daláról. Vagy ott vannak a 2007-es In Rainbows számadatai, amik alapján a rendes terjesztésű fizikai kiadás úgy vezetett minden komolyabb eladási listát, hogy az anyagot előtte két hónapig teljesen ingyen is le lehetett tölteni bárki számára. De akár felhozhatom zenével legalább minimálisan foglalkozó magyarokat is, akik egytől egyig viszonyulnak valahogy a Radioheadhez. Nem szeretik feltétlenül, de gyakran még e nélkül is ahhoz képest pozícionálják a saját ízlésvilágukat is. Márpedig ha Prodigy-föld köztudatába is ennyire beépül valami, annak tényleg nagyon fontosnak kell lennie.
Mindez úgy áll fenn jelenleg is, hogy a Radiohead utolsó igazán érdekes lemeze a 2000-ben megjelent Kid A. Az azóta összedobott Amnesiac még ugyanannak a kísérletező dalcsokornak a folytatása volt, a Hail To The Thief egyszerű visszakacsintás a tradicionálisabb dalszerkezet felé, az In Rainbowsnak pedig a valóban korszakalkotó kiadási módszereiről sokkal többet beszéltek az emberek, mint magáról az amúgy csupa jó dalt tartalmazó lemezről – igaz arról annyit, hogy azóta már a szakzsargon része lett a Radiohead-modell kifejezés. A minőség valójában nem romlott, a Radioheadnek ennyi év után már tényleg csak annyi a dolga, hogy pontosan úgy szóljon, és úgy zenéljen, mint a Radiohead. Az elvárásokat még felül is sikerült múlni, hiszen az említett három lemez vitathatatlanul tele van hátborzongató dalokkal.
Most 2011-ben itt a King Of Limbs. Igazából már nem meglepetés a szokásostól eltérő promóció, egy hete bejelentették, hogy lesz új lemez, mindenki felkapta a fejét, hogy aztán nagyon örüljön neki, amikor az előzetes dátum előtt egy nappal megkaparinthatta kedvenc zenekarának új anyagát. Elindítva az albumot, rögtön feltűnik, hogy ez a Radiohead eddigi legrövidebb lemeze, ami mindössze nyolc dalt, és 38 percet jelent. Nem meglepően mégsem egy lazán kicsapott punkos darabról van szó, sőt, talán még a Kid A-n is több hangoskodás kapott helyet.
A King Of Limbs rövidsége ellenére sem egy instant lemez, sőt, kifejezetten nehezen megfogható, mivel minden eddiginél kevesebb sláger került rá. Greenwoodék ugyan soha nem tartották különösen fontosnak a himnikus refréneket (meg úgy általában a refrének jelenlétét sem), de ezúttal a daloknak a felét még sokadik hallgatásra sem köszöntöm ismerősként. A zenei megközelítés is a lehető legminimalistább lett, nincsenek agyontaposva a torzítók, de igazából egyik hangszert sem tolták markánsan előre. Ez a Radiohead lehető leginkább lecsupaszított arca, olyannyira, hogy néha úgy tűnik, csak a dalok vázát halljuk. Legközelebb a Kid A-hez, illetve Yorke szólólemezéhez áll, de előbbinél elektronikusabb, utóbbinál pedig több a hangszer. Az egész nagyon távolságtartó, gyakran olyan, mintha tompán szólna, és tulajdonképpen azt is megértem, ha valaki nem rendelkezik a Radiohead rajongótáborának néha már zavaróan fanatikus bizalmával a zenekar felé, és egyszerűen csak unalmasnak tartja az egészet.
És akkor itt jön az a rész, ahol el kéne döntenem, hogy milyennek tartom a King Of Limbst. Az szinte biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc Radiohead-lemezem, de ezt nem is volt elvárás. A közepe táján ráadásul valahogy mindig az az érzésem támad, hogy tulajdonképpen nem jó ez az egész, de mire biztossá válna a dolog, jön a záró Separator, ami mellesleg a legjobb dal a lemezen, és a helyükre kerülnek a dolgok. Elkezdek sóvárogni a Feral dallamnak épphogy nevezhető basszusai, vagy a Codex szokásos fájdalmas "Thom Yorke ül a zongoránál" felállása után is, és már indítom is a lemezt megint.
Ennek az okai közt persze közel olyan mértékben foglal helyet az elfogult rajongás, mint a King Of Limbs színvonala, de így is távol állunk egy rossz lemeztől. Ha egy ismeretlen zenekar bemutatkozása lenne, valószínűleg nem adnék neki időt, ám a Radiohead pontosan azért teheti meg, hogy kiad egy ilyen nehezen emészthető, és ambivalens érzéseket keltő albumot, mert már van annyi hitele, ami miatt többen, és többet próbálkoznak vele. Ha az életmű maradék részéhez viszonyítjuk, akkor ez 3,5 csillagot érne nálam, de ha számításba veszem, hogy mennyit fogom hallgatni a közeljövőben, akkor emelek is egy fél ponttal annak ellenére, hogy egy nagyon fontos zenekar talán legkevésbé fontos lemezéről van szó.
