Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Én nem tudom mit csináltam április 5-én, lehet, pont Nirvanát hallgattam, mert tetszett a nem sokkal korábban megjelent In Utero lemez. Arra viszont tisztán emlékszem, mikor április 8-án bemondták a rádióban, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett. A fodrásznál ültem, hogy valami menő hajam legyen a közeledő 17. születésnapomra. Arra is emlékszem, hogy akkor éppen nem a kockás ingemben, hanem a csíkos piros-fekete pulóveremben voltam, amit édesanyám egy Kurt Cobain-koncertkép alapján kötött nekem. Eléggé beégett a pillanat, mondhatjuk.
Talán ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor megrázott egy zenész halála. Azóta is csak kétszer esett meg, hogy elgondolkoztam, most mi a franc történt. Egyszer akkor, amikor 2002. április 20-án, egy új-zélandi backpacker hostelben bemondta a rádió, hogy Layne Staley drogtúladagolásban meghalt, illetve mikor öcsém 2004. december 9-én rám telefonált, hogy Dimebag Darrellt agyonlőtték. A Ramones-tagok halála volt még hasonló, de ott nem emlékszem az adott helyzetre, csak arra, hogy nagyon rosszul esett.
Szóval igen, már 1994. április 8-án is tudni lehetett, hogy itt valami komoly megrázkódtatás érte a zenei világot, de azt senki nem gondolta volna, hogy 20 év múlva is minden apró Nirvana-hír vezető helyre kerül a sajtóban. Mintha a világ leghíresebb aktív zenekara volna. Most olyan nagy a zsizsgés a híres/hírhedt dátum körül, hogy ha a felhajtást legendásan gyűlölő Kurt Cobain feléledne, talán képes lenne egymás után többször is meghúzni a ravaszt, hogy biztosra menjen.