Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mastodon – Crack the Skye
(2009 Reprise/Warner)
A Mastodon kultusszá válása messzemenőkig a suttogó propagandának köszönhető. Jómagam egy már jó ideje Amerikában élő volt wantedos újságíró lánytól hallottam a nevüket először, 2002-ben. A kollegina egy füstös kocsmázás alkalmával átnyújtott pár CD-t, amin az akkor még kiadatlan Remission volt, illetve a már megjelent Lifesblood EP. Annyit fűzött hozzá, hogy az USA underground színtere (főképpen a Relapse kiadó kultsznob gárdája) szerint ők a következő Neurosis, és óriási, amit csinálnak.
Az élmény lemezen még nem is volt olyan mellbevágó, persze pár nap után, az eszement dobolás, és a kifacsart, zsigeri zajmassza miatt már nagyjából értettem a jóslást. A Relapse katalógusa, amiben minden második ember nem lemezt jelölt meg kedvencének, hanem szimplán csak „Mastodon-Live”-et, csak tovább csigázott, és aztán jött a hír, hogy a High On Fire mellé ők érkeznek Magyarországra egy szó szerint underground, csináld magad turné keretében. A koncertre még ekkor is inkább a High On Fire státusza (Matt Pike, ugye) miatt vettük az irányt, de a Mastodon bizonyított. Erről szakavatottabb cikket nem tudunk ajánlani, mint anyalapunk főszerkesztőjének, a hangulatot tökéletesen megragadó beszámolóját. Azóta természetesen még az is azt mondja, hogy jelen volt, aki igazából nem is, de ez érthető, hiszen a Mastodon híre továbbra is futótűzként terjedt, mígnem az újságírói lelkesedés (mert a közönségük nagysága nem érdemesítette erre őket) egészen a Warner ölébe helyezte a zenekart. Manapság már olyan management dolgozik velük, akik miatt Magyarországra sem lehet elvarázsolni őket, hiszen a háttérgárda pl. Pecsa méretnél nem adja alább, vagy ha igen, akkor azt persze több pénzből kell kihozni, így egyetlen épkézláb szervező sem tudja vállalni a magasra ugró jegyárat.
Nagy, és számomra az első találkozás óta a legfontosabb kérdés, hogy egy ilyen zenekarnak lehet-e mesterségesen figyelmet generálni, ugyanis amióta a suttogó propaganda megszűnt, és a zeneipar eszközei maradtak számukra, a tagok néha el-el veszítik a fonalat. Nem csak nyilatkozatok, koncert utáni dorbézolások terén, hanem zenei értelemben is. Felmerül a kérdés, hogy megérdemelték-e a sikert. Azzal alapvetően nincs baj, hogy meg akarják őrizni a punk attitűdöt, emiatt útszéli modorban képesek beszélni. Tegyék, hiszen ezek a zenészek a Trafóban például maguk árulták a pólókat, máshol földön aludtak, ha kellett, magyarán güriztek azért, hogy azt csinálják, amit szeretnek, és nem baj, ha az a hangulat nem szűnt meg, ami akkor dolgozott bennük. Az már annál inkább aggályos lehet, ha elhiszik magukról, hogy megválthatják a világot. Lehet.
Én a Crack the Skye alapján két dolgot állapítottam meg: a Mastodon tökös legényekből áll, akik mernek váltani, nem torpannak meg egy helyben, ami abszolút szimpatikus, a másik pedig, hogy az önbizalom bizony átugrott egy határon, ez a lemez túlzottan is nehéz ügy lett, és kissé öncélú is. A Mastodon-lemezek sosem adták meg magukat könnyen, a mostani váltást viszont sokáig kell emészteni, de meg lehet. Az új irányban nincs fékevesztett düh (ami már a Blood Mountain dalaiban is csak nyomokban volt), nincs hörgés/ordítás. Ami maradt: komplexitás, egyedi hangulat, rendhagyó dalstruktúrák.
Világos, hogy ha valahol, akkor itt lehet belekapaszkodni a dologba. A zenekar egyik (akart) ihletője a Pink Floyd, és a másik (talán akaratlan) pedig Ozzy. Bizarrnak tűnik, de mind Hinds, mind Sanders, sőt, az alkalmanként vokálozó Brann Dailor dobos hangja is (néha megtévesztésig) az ősapát idézi, csak más-más hangszínét. Ennél nem is tudnak többet, és az ének maradt az, ami korábban – hangulatfestés, ami egy idő után akaratlanul is beleúszik a fülbe. Naiv kérdés, hogy a korábbi lemezek énektémáival is megküzdő pacsirtáink hogyan fogják ezt élőben előadni (ráadásul a teljes lemezt elejétől a végéig, ahogy ígérik), de legyünk bizakodók.
Az említett Pink Floyd a koncepció, a legalább centikre a föld felett lebegő atmoszféra miatt jellemző, vállaltan ők voltak az ihletők a lemez készítésekor, bár nekem alkalmanként még a Rush is beugrik. A Crack the Skye valóban nem metal, hanem inkább hard rock, és tényleg az, aminek a Mastodon szánja: a nagy mű.
Az elmúlt napok során számomra feleslegessé vált a korábban is pedzegetett fejtegetés, miszerint egy Toolhoz, vagy egy Mars Voltához képes jóval kevésbé ismert zenekar minek akar mindent elsöprő, művészi kinyilatkoztatást tenni, minek vállal ennyit, hová ez az önbizalom. Pusztán azért vált feleslegessé, mert ez a sötét countryval bőven átitatott eposz képes volt megszerettetni magát velem. Tele van jobbnál jobb ötletekkel, kidolgozott, -érlelt gitározásokkal (szólók, funkcióval!), van neki karakteres arca, egyszerűen magával ragad, ha hajlamos vagy rá.
Igazság szerint ez az előző bekezdés a lényeg. A Mastodont pajzsra emelő sajtó, pozitív vagy negatív felhangokkal, de mindenképpen ízekre fogja szedni a lemezt, a zenekar vélt célját pedig így teljesíti: ez is kultikus lesz.
