Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Katatonia – Night is The New Day
(Peaceville)
A Katatonia lényege általában dalokban mutatható be, és nem albumokban. A hosszú életműből ki lehet ragadni egy-egy számot, amit ha hallunk, onnantól tudjuk, hogy kell, vagy nem kell nekünk. Az új lemezen ez a The Longest Year. Dinamikai váltások hátán szép dallamok, és egy, fájdalmas, zseniális refrén. Tulajdonképpen ebben a spektrumban működik a Katatonia, és a darkmetál színtéren ezzel is nyúlik túl. Az utóbbi időben nem nagyon próbáltak változtatni a bevett sémákon, de a Night is the New Day más, mint a korábbi lemezek.
A változások alátámasztása előtt egy tipikus számmal indítanak, a Forsaker röfögő riffje után van kiszámítható leállás, dallamos betét, és egy (sajnos) hatástalan refrén. Ijesztően szokásos kezdés, de aztán az fentebb említett dal megmutatja, hogy most sokkal inkább a nyugodtabb hangulat, és a sok elektronika kap teret. A torzított gitár is szerepel bőven, de a harmadik Idle Bloodban még azt is elfelejtik. Slágernek mondanám, ha nem lenne ennek is depresszív, ereket nyiszáló attitűdje. Váratlan dalról van szó, Anathema (no jó, Pink Floyd) hatás érződik rajta, sőt a záró Departerben mintha valamelyik Cavanagh-tesó is suttogna-énekelne kicsit, pedig ő Krister Linder, akinek inkább az elekrtonikus zenékhez van köze.
Igazából nem fontos, hogy minek köszönhető ez a megnyugvás, mert a lényeg az lenne, hogy végig képes legyen szívet facsarni a Katatonia. Nos, nem képes. Egy rajongónak bizonyára elég, hogy a zenekar ugyanolyan egyedi, mint eddig, a dob még mindig stílusidegen húzással szól, és a gitárosok sem úgy gondolkoznak, mint egy átlag zenész.
Ha már dalokat említettem korábban, hát itt is. Az Onward into Battle monoton, megtört dobtémája, majd a megbontott, szép gitárdallam a refrén alatt pont jó példa rá, és arra is, hogy mennyire sok billentyű van a lemezen. Aztán megint egy átlagos dal következik, a Liberation, de itt meg a befejezés súly. Bizarr, ismétlődő billentyűdallamra épül a The Promise of Deceit, de az igazi lelki mélypont a Nephilim (méltó cím). A szám egy másik nagy búsongót idéz, mégpedig a My Dying Bride-ot. Hátborzongatóan végzetszerű a hangulata, és bár hangos-halk dinamikai váltás nélkül itt sem bírja ki a zenekar, mégis úgy tönkreteszi az embert, amire csak kevesen képesek. Jonas Renske még egy furcsa lalalával is megpróbálkozik a szám közepén, ami inkább különös, mint nevetséges. Innentől már kevés olyan erő akad, ami jobban lehúzna a mélybe (hiába szól majd máshol hegedű is például), így jobb ötlet lett volna a végére hagyni a dalt.
Nem az van, hogy csak a feléig jó a Night is the New Day, de az erő ott csappan meg. Továbbra is a legjobb metálzenekarok egyike a Katatonia, de az új lemez az a kivétel, ami erősíti a szabályt, a közel tökéletes karrierben. Bátor lépés megálljt parancsolni az elburjánzó riffelésnek, de nem annyira az, hogy a hatása kitartson egy egész lemezen keresztül. Talán egy EP jobban rászállt volna a sötétségre vágyó lelkekre, így csak megsuhintotta őket az éjszaka.
